Hiába a bírósági és hatósági határozat: a miskolci dózerolást még az együttműködési megállapodások sem állítják meg – írja a nepszava.hu.

Nyolcvan olyan lakás eldózerolását kezdték meg tegnap a miskolci számozott utcákban, ahol szegény, zömmel roma családok élnek. Jogvédők szerint a nyomort nem számolják fel, csak a város szélére űzik, hogy ne legyen szem előtt.

„Ez egy genocídium. Népirtás. Falurombolás. Olyan ember rendelte el, aki maga is a kisebbségi létből érkezett, nagyváradi magyarként élt Romániában, s most Miskolc kereszténydemokrata polgármestere. Olyan kormány alatt üldözik el, s teszik földönfutóvá a négy-ötgyerekes szerencsétlen cigányokat, amely a család szentségéről papol. Szégyen” – mondja Váradi Gábor, Miskolci Cigány Nemzetiségi Önkormányzat elnöke, haragosan karba font kézzel, de szavait elnyomja a buldózer hangos zaja.

Messziről a Bükk békés-zöld sziluettje rajzolódik ki, közelebbről betonpillérek emelkednek felfelé a darutornyok alatt. Épül az új diósgyőri stadion. Részben erre hivatkozva kezdték meg a régi vasgyári teleprész, az úgynevezett számozott utcák bontását: tavaly huszonegy házat tettek a földdel egyenlővé, tegnap pedig újabb nyolcvan eldózerolását kezdték el. Zömmel cigány családok élnek itt, a férfiak közül sokan korábban a kohászatnál dolgoztak. Kovács Attila is, aki hatvanévesen húszezer forintos járadékból kénytelen élni, mert „visszaszázalékolta” az orvosi bizottság, s nem jár neki a magasabb rokkantsági díj, sem az ingyenes gyógyszer. Utóbbit a szegénynegyedbe települt szerzetesnővérek váltják ki neki, ruhákat, s hetente egyszer friss kenyeret pedig a Máltai Szeretetszolgálat oszt. Ő maradna abban a házban, ahol leélte a fél életét, de sorsáról mások döntenek.

Miskolc vezetői láthatóan elszántak abban, hogy „kifüstölik” az utolsó roma családokat is a számozott utcákból. Ha nem is ezekkel a szavakkal, de a teljes telep megsemmisítéséről beszél Hubay György, a miskolci önkormányzat rendészeti bizottságának elnöke is, aki többször megerősíti: mind a 231 itteni lakást elbontják majd. Köztük azt a harmincat is, amelyet szavai szerint a Máltai Szeretetszolgálat kapott meg, hogy a legsanyarúbb helyzetben lévőknek fedelet tudjon biztostani. Ezen maguk a máltaiak is láthatóan meglepődnek, két képviselőjük csendben nézi a bontást, s hallgatja, mit mond a város képviselője. Nem nyilatkoznak, annyit azonban kiderítünk: nekik is új információ, hogy a telepen egyetlen ház sem maradhat. Ez ellentmond annak a korábban hangoztatott indoknak, hogy a stadion parkolójának kialakításához három-négy utcát bontanak le az itteni tizenkettőből, a többi azonban maradhat. Azon pedig még inkább kikerekedik a szeretetszolgálat munkatárasinak szeme, hogy Hubay György harminc felújított lakásról beszél, hisz az elmúlt egy évben mindössze négy házat tettek lakhatóvá abból a pénzből, amit az önkormányzat a krízishelyzetben lévők megsegítésére szánt.

Papíron is arról állapodott meg az önkormányzat a máltaiakkal, hogy a számozott utcákban megmaradt, városi tulajdonban lévő lakások közül harmincat átadnak a segélyszervezetnek, s az egyfajta szociális lakásügynökségként gondoskodik a rászoruló családok elhelyezéséről. Ha azonban hihetünk Hubay György hétfői szavainak, ezt a megállapodást egyoldalúan felrúgta Miskolc, hátba támadva a helyiekkel mára egyfajta bizalmi viszonyt kialakító máltaikat.

Háromszázkilencvenkét ember élt itt korábban, negyvenhárom családnak volt határozatlan idejű lakbérszerződése, nekik elvileg másik bérlakást kellene felajánlani, ha ki akarják őket tenni. A határozott idejű szerződésekre nem vonatkozik az önkormányzati gondoskodás, őket szinte azonnal utcára rakják, ha megszűnik a jogviszony.

„Senki nem tud semmit, olyanok vagyunk, mint az űzött vadak, azt várjuk, mikor kopog be valaki egy papírral, hogy menjünk innét. Mennénk is, mert a bontások óta itt felszaporodtak a patkányok, a kígyók, meg azok, akik hangoskodva, talicskával hordják el innét az építési hulladékot” – mondja egy idős házaspár, kórházba menet.

Szabad préda a tégla és a cserép, olyannyira, hogy egyesek már a lakott házakat is bontani kezdték.

A miskolci önkormányzat nem oldja meg, csak szőnyeg alá söpri a problémát – mondja Tamás Attila roma szociológus, aki szerint a város peremkerületei lassan megtelnek a kiüldözött családokkal. Páran ugyan Kanadába mentek, de a legtöbben Miskolc szélén maradtak, behúzódtak a Pingyom, a Lyukóvölgy vagy a Szarkahegy viskóiba, sokan pedig a hajléktalan szállókon találtak menedéket. Ők az önkormányzati propagandával ellentétben nemhogy jobb, hanem a korábbinál sokkalta rosszabb körülmények közé kerültek, messze a várostól, iskoláktól, óvodától, orvostól. A számozott utcákból annak ellenére költöztetik ki folyamatosan a családokat, hogy az Egyenlő Bánásmód Hatóság ennek leállítására és az itt élők lakhatásának megoldására szolgáló cselekvési terv kidolgozására kötelezte a miskolci önkormányzatot, a határozatot pedig most januárban a bíróság jogerősen helybenhagyta. Csakhogy jogvédők szerint Kriza Ákos polgármestert jobban érdekli annak a 35 ezer miskolcinak a szavazata, aki aláírta, hogy számolják fel a nyomortelepeket: a voksokért cserébe úgy tűnik, a szociális érzéketlenség sem túl nagy ár. (gepnarancs.hu)