Magyarország is ebben a skatulyában van, ez nyilván nem véletlen, de két fontos dolgot is jelez nekünk: egyrészt minden korábbi reményünk ellenére sem kezel a piac minket egy kicsit sem úgy, hogy innen elmozdultunk volna, másrészt amit a forint-euró árfolyamon látunk, az nem teljesen, legfeljebb csak részben a konkrét magyar gazdasági helyzet büntetése.

A cikkünk írása előtti órákban egy euróért kis ideig már 372 forintot is kellett fizetni a devizapiacon, ez megint egy olyan határátlépés, amire korábban nehezen gondoltunk volna. A folyamatosságnak azonban szédítően álmosító jellege van: ha ránézünk az alábbi grafikonra, amelyen az árfolyam értékét ábrázoltuk 2010 eleje óta, akkor azt látjuk, hogy a kisebb ingadozások mellett a forint gyengülését már majdhogynem természetes folyamatként éljük meg, hozzászokhattunk, hogy ez valami magától értetődő jellemzője a világgazdaságnak. Mivel a legtöbbször nem bakugrásokkal haladunk felfelé, csak utólag visszanézve konstatáljuk, hogy mondjuk a 320 forintos árfolyamnál el sem tudtuk volna képzelni a 370-es szintet. Most sem látjuk magunk előtt a 400 forintos eurót, pedig könnyedén valósággá válhat.

Bár a külföldre utazó magyar turista megint szívhatja a fogát, hogy ismét nem tud annyi eurót váltani a fizetéséből, mint tavaly, ez most egyrészt azért nem életszerű, mert a járvány miatt visszaestek az utazások, másrészt már ebben sincs semmi különös. (Ha pedig Törökországba utazna valaki, ott a líra a forintnál is jóval nagyobb mértékben gyengül, azaz akár még úgy is érezheti, hogy olcsóbb lett sok minden). A helyzetet lapunknak értékelő elemzők véleménye szerint a „lélektani határ” kifejezése a forint-euró árfolyam esetében mára gyakorlatilag értelmét vesztette.

A piacon ugyan megfigyelhető, hogy vannak olyan határértékek, amelyeket már tényleg túl soknak, irreálisnak tartanak a befektetők, és ilyenkor ideig-óráig visszarángatják az árfolyamot, sem a közvélemény, sem a jegybank nem lepődik meg az újabb határértékek átlépésekor. Az MNB arra összpontosít, hogy az általa megcélzott jövőbeni inflációs cél felé terelje a folyamatokat, de hogy ez 330-as vagy 410-es euró/forint szintnél teljesül, az ma már mindegy – és valószínűleg még az emberek sem fognak az utcára menni, ha 400 fölé emelkedik az árfolyam.

Bár a külföldre utazó magyar turista megint szívhatja a fogát, hogy ismét nem tud annyi eurót váltani a fizetéséből, mint tavaly, ez most egyrészt azért nem életszerű, mert a járvány miatt visszaestek az utazások, másrészt már ebben sincs semmi különös. (Ha pedig Törökországba utazna valaki, ott a líra a forintnál is jóval nagyobb mértékben gyengül, azaz akár még úgy is érezheti, hogy olcsóbb lett sok minden). A helyzetet lapunknak értékelő elemzők véleménye szerint a „lélektani határ” kifejezése a forint-euró árfolyam esetében mára gyakorlatilag értelmét vesztette.

A piacon ugyan megfigyelhető, hogy vannak olyan határértékek, amelyeket már tényleg túl soknak, irreálisnak tartanak a befektetők, és ilyenkor ideig-óráig visszarángatják az árfolyamot, sem a közvélemény, sem a jegybank nem lepődik meg az újabb határértékek átlépésekor. Az MNB arra összpontosít, hogy az általa megcélzott jövőbeni inflációs cél felé terelje a folyamatokat, de hogy ez 330-as vagy 410-es euró/forint szintnél teljesül, az ma már mindegy – és valószínűleg még az emberek sem fognak az utcára menni, ha 400 fölé emelkedik az árfolyam.

Márpedig erre azért is van esély, mert nyakig benne vagyunk a magasabb infláció – gyengébb forint – növekvő infláció spiráljában.

Ahogy Virovácz Péter, az ING szenior elemzője mondja, olyan tényezők alapozták meg a mostani inflációs hullámot, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni, a megugró energiaárak, a növekvő nyersanyagárak, az ellátási nehézségek mind tőlünk független világgazdasági jelenségek, a magyar jegybank csak az inflációs várakozásokra lehet hatással a döntéseivel.

Kisebb meglepetést csak az jelent, hogy ezek a hatások sokkal hamarabb gyűrűztek be Magyarországra, mint azt korábban gondoltuk. A magyar infláció olyan gyorsan lett magas, hogy az MNB hiába emeli a kamatot (ahogy arra holnap is számítani lehet) nem tud kellő mértékben utánamenni, így lépéseinek hatása rövid távon csak mérsékelt lehet.

Mivel a lakossági közüzemi díjak után most már az üzemanyagok ára is be van fagyasztva, a pénzügypolitikának rövidtávon nincs ilyen típusú problémája, de a végtelenségig ez az állapot nem tartható. Ugyan a hétköznapokban alig vettük észre, de a magyar infláció már a járvány előtti években is magas volt (százalékos értékben persze kicsi, de az adott gazdasági helyzetben az egészséges mértékhez képest nagy), amit egyértelműen strukturális problémák okoztak – elsősorban a munkaerőhiány. Ha nem ilyen állapotban megy bele az ország a járványba, akkor talán az infláció sem lenne most 7 , hanem csak 4 százalék körül, és kevésbé lenne látványos, illetve érezhető az a tölcséreffektus, ami körkörösen húz le minket.

Ráadásul választási év jön, beindult a költekezés, és az elemzők szerint ezt még be sem árazta igazán a piac. (G7)