"Viszont mára azt érzem, hogy ezek a lehetőségek a nem a magyar valóságnak megfelelő keretek miatt, csak tovább mélyítik leszakadásunkat a foci elitjétől, és konzerválják azt a rendszert, amely képtelen a megújulásra" - írja Nagy Imre a PKP Közösség blogján.

"Szeretném leszögezni, hogy nem kívánok foglakozni az úgynevezett „profi” labdarúgásunkkal. Az szerintem üzlet, és mint olyan megvannak az üzleti szabályai. Mivel ezek hazánkban nem mindig (vagy alig érvényesülnek) alapból nem is lehet sikeres. Másrészt én egy amatőr, kis csapatnál tevékenykedem, honnan venném a bátorságot, hogy beleszóljak a nagyok dolgába:)

Sokkal izgalmasabb kérdés számomra a magyar labdarúgás utánpótlás nevelésének kudarca. Miért nem vagyunk sikeresebbek? Mi az oka, hogy egy államilag erősen támogatott rendszer, képtelen a korosztályos nemzetközi szereplésben eredményeket felmutatni. Miért nem játszik egyetlen egy magyar nevelésű játékos sem a világ top ligáiban? A kérdések adottak, a válaszaim nem biztos, hogy vitathatatlanok, de azon a szinten, amiben én élek, ez látszik a magyar fociból.

Kezdjük a pozitívumokkal! Nagyon örömteli, hogy sok kis falusi csapat, a TAO-s pénzeknek köszönhetően sikeresen javított a pályái állapotán, megszépültek az öltözők, és ma már nem jellemző az, hogy a játékosai szedett-vedett szerelésben állnak ki egy-egy mérkőzésre. Ez vitathatatlanul óriási előrelépés. A gyerekeket könnyebb egy kulturált környezetbe lecsábítani egy kis mozgásra. Sokat segít a kis egyesületeken, hogy a nevezési költségek és versenyengedélyek központilag támogatva vannak, és nagy anyagi terhet vett le a vállunkról a játékvezetők költségeinek részbeni átvállalása is. A sportorvosi engedélyek megszerzése még mindig nehézkes és néha vérlázítóan drága, de ezzel már megtanultunk együtt élni. Az gondolom az évi több mint 17 Mrd Ft TAO támogatás ide bekerülő része jól hasznosult, és emelte a labdarúgás helyzetét, hiszen ezek a pénzek az utánpótlás csapatok létszáma alapján lettek meghatározva, ezért minden egyesületnek érdeke, hogy több és több korosztályos labdarúgóval dolgozzon. Nem vagyok naiv, tudom, hogy itt is lehetnek/vannak visszaélések, de látszatja van annak a pénznek ami itt került elköltésre.

Az alap tehát valahogy felállt, a gond az utánpótlás nevelés egyéb részeivel van. Pedig ide áramlik a támogatások nagyobbik hányada. Mik is ezek? Egyrészt a kiválasztást szolgáló Bozsik Program, másrészt az elitképzést szolgáló akadémiai rendszer. Nézzük ezeket részletesebben.

A Bozsik Program célja az lenne, hogy a szakosztályokban megjelenő kis tehetségek számára teremtsen fejlődési lehetőséget, kiemelje őket, és irányítsa a labdarúgó karrierjüket. Na ez az, amire a program teljesen alkalmatlan. A gond ott kezdődik, hogy egy sor tehetséges gyerek el sem jut a programig, mert az egyesülete nem indít bozsikos csapatot. Majd ott folytatódik, hogy ha el is jut tornákra és kiválasztásra kerül, nincs meg az a rendszer, ami biztosítja, hogy részt vehessen egy körzeti vagy megyei válogatott edzésén, ez annak az egyesületnek vagy szülőnek a feladata, aki erre nincs mindig felkészülve. Így marad az a megoldás, hogy a körzeti edzők, akik persze másrészt nagyobb települések csapatainak korosztályos edzői, a saját vagy a több játékost adó nagy klubok állományából töltik fel a válogatottat. Itt vesznek el először a tehetségek. Ez egy kicsit olyan, mintha a brazil nyomornegyedben felnövő szuper tehetségnek azt mondanák – old meg, hogy eljárj a Santos edzésére, aztán majd meglátjuk.

Vessünk egy pillantást az akadémiák helyzetére. Itt még látványosabb az az ellentmondás, hogy hihetetlen forrás bőség mellett is csak közepes tudású labdarúgókat képeznek. A probléma gyökere itt is a kiválasztásnál keresendő. Ahhoz hogy ma valaki bekerüljön egy akadémiára el kell mennie egy kiválasztásra, és ott több lépcsőn keresztül jutva kerül be a rendszerbe. De mi van azokkal, akik el sem jutnak a kiválasztásig? (Tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy egy egyszeri vizsgán való alulteljesítés, pl. rossz közérzet vagy idegeskedés miatt, és már ki is vet a rendszer) Mára az akadémiák eljutottak oda, hogy azok közül válogathatnak, akik presztízs okokból, szülői, környezeti elvárásoknak megfelelően szeretnének profi focisták lenni. Viszont elveszítik azokat, akik lehet, hogy istenáldotta tehetségek, de soha fel sem merül bennük a foci mint életpálya. A kettő között az a különbség, hogy az előbbi motivált, de lehet, hogy csak átlagos tehetségű, a második viszont kiugró tehetség, de nem látható. Persze ez akadémiák szempontjából is egyszerűbb az elsőket begyűjteni, hiszen azt látszat aktivitással (toborzók) is lehet, míg az utóbbiak felkutatása sok munkával és kudarcokkal teli. A másik probléma, inkább szakmai jellegű, az én ízlésemnek túl sterilek az akadémiák. Nincsenek meg bennük azok az életszerű esetek, amikor egy „kis” Puskásnak 16 évesen be kellett ülnie a nagycsapat öltözőjébe és ott kellett helytállnia.

Egy kis adalék. Bár jó pár kis egyesület különböző szintű edzőjével vagy vezetőjével van aktív kapcsolatom, még soha egyetlen egy sem említette, hogy kiugróan tehetséges játékosát valamely nagy csapat vagy akadémia saját kezdeményezésként megnézte vagy elvitte volna. Olyan már volt, hogy tehetséges vagy a gyerekét tehetségesnek tartó szülő harcolta végig a folyamatot sikerrel vagy sikertelenül, de aki erre nem akar vagy tud energiát szánni, lehet bármilyen tehetséges, a kapuk a megyei osztályok szintjén bezáródnak.

Talán nem haszontalan, ha vetünk egy pillantást arra, hogyan működik ez a kiválasztási szisztéma Németországban. A rendszer alapvetően a klubokra épül. Ott a szövetség

alkalmazásában körzeti edzők dolgoznak, őket területi és tartományi edzők irányítják. Feladatuk egyrészt a tehetségek felkutatása és nyomon követése, ennek keretében hetente 8-12 korosztályos mérkőzést néznek meg, rengeteget utaznak. Egy körzeti edző azt mondta: „Nekem mindig van 200-400 aktív dossziém a körzetembe tartozó tehetséges játékosokról. Tudom a fizikai jellemzőiket, mik az erősségeik, mik a gyengéik. Milyen a szociális hátterük. És évről évre látom fejlődnek vagy megtorpannak.” Másik fontos feladatuk, hogy a hozzájuk tartozó egyesületeknél elérjék, hogy a központilag megszabott képzési elvek szerint történjen a felkészítés (szakma), ezért edzéseket látogatnak és tartanak, továbbképzéseket szerveznek. Harmadrészt a kiválasztott tehetségeknek körzeti, területi, tartományi edzéseket tartanak, úgy hogy ők felelnek a logisztikai kérdésekért is. Ezek mellett szorosan együttműködnek a nagy klubok és akadémiák játékos megfigyelőivel, szabad bepillantást engednek a nyilvántartásba, megosztják tapasztalatukat, sőt ajánlanak is feléjük tehetségeket. A lehetőségekhez igazodva megpróbálnak megoldani szociális problémákból adódó elkallódást. Azt állították, nincs olyan tehetség, akiről ők 12 éves korban már nem tudnak, és nem kísérik végig a felnőtté válásig. Persze egy ilyen rendszer fenntartása pénzbe kerül, de szerintem nem többe, mint amit most öntünk a saját rendszerünkbe. Ja – és a rendszer fenntartáshoz a profi liga egyesületei hozzá kell hogy járuljanak, hiszen jól képzett és a játékrendet alapjaiban ismerő játékosokat kapnak. Még egy adalék, a nevelő egyesületet minden profivá váló játékos után dotálják, ezzel is stimulálva a minőségi munkát.

Ilyen egyszerű ez. Világos szervezet, pontos felelőségi és hatáskörök, és ezekhez rendelt anyagi eszközök.

Ebben az írásban nem szerettem volna szakmai kérdésekkel foglakozni, inkább a szervezeti és strukturális kérdéseket vettem nagyvonalakban górcső alá. Persze az is megérne egy misét, hogy ma Magyarországon mért nincs egységes szakmai koncepció? Hogy lehet az, hogy főleg a kis csapatok még mindig söprögetővel játszanak, és nem is hallottak a területvédekezésről? Miért nem oktatjuk az egyéni képzés keretein belül a védekezés alapjait? Miért gondoljuk azt, hogy a jó labdarúgó automatikusan jó edző is lesz? Miért minimális pedagógia érzékkel rendelkező emberekre bízzuk a legfogékonyabb korosztályt? Megannyi és még ezer kérdés, amire választ kell találnunk, ha azt szeretnénk, hogy sikeres labdarúgásunk legyen.

Arra biztatnék mindenkit, hogy járjon nyitott szemmel, és tanuljon! A tanulás és a szakmai tapasztalatszerzés nem szégyen, hanem a fejlődés útja. Azért szeretem a sportot, mert mérhető egzakt válaszokat ad arra a kérdésre, hogy hol tartok? Mennyit fejlődtem? És ha ezek a válaszok nem szépek, változtatnunk kell! Mert azzal, hogy még több energiát, pénzt öntünk egy rossz irányba robogó rendszerbe csak gyorsabban rohanunk a kudarc felé."

pkpkozosseg.blog.hu / Nagy Imre