Macerás dolog ez a lóra szállás, még gyakorlottaknak is az lehet. Ha kis lendületet veszel, visszapattansz. Ha túl nagy svunggal indulsz, gyönyörű csukafejessel landolsz a ló túloldalán. És még, mintha vigyorogna is az átkozott!

Ebben az ügyben mindenki átzúgott a ló háta fölött!

Az általam oly igen kedvelt és nagyra becsült Tóth Krisztina azzal az ötlettel hozakodott elő, hogy Jókai regényét, Az aranyembert, és Szabó Magda Bárány Boldizsárját le kellene venni a kötelező olvasmányok listájáról, a nemi szerepek ábrázolása miatt.

A jobboldal, a Magyar Nemzettől az egyszeri, felhergelt/felfizetett trollok seregéig azonnal vért hányt, hogy aszongya. áruló, gender ribanc, halál rá, majd mink megmutassuk, und so weiter, ahogy már megszokhattuk.

Na, mármost! Mint valaki igen helyesen rámutatott, Tóth Krisztinának az ég világon semmi befolyása nincs arra (úgy általában, íróról lévén szó, elég baj!), hogy mi kerüljön erre a listára. Véleményét tehát – melyet nem osztok – mint magánember, bátran, (egyelőre) korlátozásoktól mentesen ugyan miért ne fogalmazhatná meg?

Megfogalmazhatja! Legföljebb nincs igaza! És ez mindig benne van a pakliban.

Most ne menjünk bele a művek elemzésébe, abba, hogy mennyiben helytálló a kritika! Ne menjünk bele, mert értelmetlen! A felvetés is!

Itt most azzal a jelenséggel szembesülünk, hogy valaki egy irodalmi művet a mai szemüvege alapján vesz górcső alá, jóllehet aranyszabály, hogy az adott kor uralkodó, vagy porondon lévő ideológiai-, filozófiai-, etikai nézőpontja, a korabeli közfelfogás keretében kell/lehet azt vizsgálni. Nem lehet olyasmit számon kérni a művel kapcsolatban, mely keletkezésének időpontjában nem merült fel. Végtelenül sajnálatos, hogy Oscar Wilde börtönbüntetést szenvedett el a szexuális irányultsága miatt (ámbár ennek köszönhetjük A readingi fegyház balladáját, igaz, ez őt kevéssé vigasztalhatta), hogy Verlaine és Rimbaud ifjúkori kapcsolata annak idején, sőt – és ez már agyrém – még a mai újratemetésük felvetése kapcsán is vihart kavar, hogy magukat komoly szakembereknek tartó turkászok rágódnak azon, hogy vajon Michelangelo – te jó Isten! Ő is?
Mindez, és számtalan más példa rendkívül sajnálatos. De az adott kor szellemében tökéletesen érthető volt.

Tóth Krisztina álláspontja azért veszélyes, mert hömpölygő áradattá változtathatja az egész ügyet: mit olvasson a gyerek, mit olvasson a felnőtt, és mit ne? (Hát, ti is? – vágják majd a fejünkhöz.)
Olyan áradattá, melynek forrását már most is folyóvá növelték a Takaró Mihályok és egyebek, akik szerint a Nyugat kis példányszámú, érdektelen zsidó lapocska volt, ergo Ady, Karinthy, Kosztolányi, Babits és a többiek munkássága egy nagy nulla. Azok, akik Esterházyt és Kertész Imrét kitörölnék az emlékezetből.

Ráadásul az indok sem állja meg a helyét. Mert hol a határ? Ezen az alapon Szapphót is töröljük, szexista tartalma miatt a Lady Chatterley szeretőjét, Simone de Beauvoir hatalmas tablóját (Mandarinok), William Styron legjobb regényét (Sophie választ), Abe Kobo megrázó művét (A homok asszonya), és nem folytatom. Ugye, erről nincs szó? De, a másik oldalról lesz! Te adod a muníciót a kezükbe, kedves Tóth Krisztina!

Félreértések elkerülése érdekében, igenis szelektálni kell: nyíltan rasszista, gyűlölködő, (mai) homofób, káros szenvedélyekre sarkalló, történelemhamisító írásműveknek a szemétdombon a helyük.

Fölmerülne itt a téma kapcsán egy sokkal fontosabb kérdés! Magának a kötelező olvasmányoknak a rendszere, listája, általában a hasznossága, vagy inkább haszontalansága (elriasztó volta). De ez messze vezetne, túl ennek az írásnak a keretein. Viszont foglalkozni kellene vele! Különösen egy kormányváltást követően, amikor a politikai komisszár, önjelölt, bár kutatásokkal, publikációkkal (szerencsére) mindmáig adós irodalomtörténész, Takaró Mihály elnyeri méltó helyét az ismeretlenségben, ahonnan előmászott.

A kormányoldal felhabzott reakcióival, melyek hatalmas túlpuffanást eredményeztek a ló másik oldalán – de ezt megszokhattuk, és ez esetben (is) mindegy, hogy a Magyar Nemzetről, vagy valamely alulfizetett talpas trollról van szó, a színvonal azonos: nincs – nem kívánok itt most foglalkozni: érdeme szerint, kuka!

Csak egy megjegyzésem van: aki kutyaszarral keni be Tóth Krisztina postaládáját, annak szaros lesz a keze! Akár tud róla, akár nem! És a bűze messzire érzik.