Már csak azért is érdemes az adózási morált szóba hozni, mert maga a közgazdaságtudomány is az erkölcstanból, az etika tudományából vált ki!

• Az alattvalók olyan pontosan, amennyire csak lehetséges, vagyoni, jövedelmi helyzetük arányában adózzanak, az állam fennállásában való érdekük arányában.
• Az adónak minden adókötelezettre nézve összege, fizetési határideje és módja tekintetében törvénnyel legyen megállapítva mindennemű hatalmi önkénytől mentes legyen.
• Minden adót olyan időpontban és olyan módon kell beszedni, amely az adókötelezettre nézve a legalkalmasabb.
• Az adózók zsebéből az állam lehetőleg keveset vegyen ki azon felül, amire az állampénztárnak igazán szükséges.

A harmadik és a negyedik vezérelvet összevonva, az arányosság, anyagi igazságosság vagy bölcsesség vezérelvének tekinthetjük. Az ésszerűség, a bölcsesség vezérelvének azért, mert megfelel minden ésszerű gazdálkodás azon követelményének, amely a legnagyobb célokat a lehető legkisebb költséggel, a legnagyobb személyi hasznot a legalacsonyabb költséggel igyekszik elérni. Ez az alapelv az államháztartásra is érvényes kell, hogy legyen. 

Ezek mellett további morális alapelvek alkalmazását is ajánlja.

• Szegényekre nem szabad adót kivetni.
• Az adók behajtásának alacsonyak legyenek a költségei.
• Az adó ne akadályozhassa az áruforgalmat.
• Az adó lehetőleg ne a tőkét, hanem a tőkejövedelmeket terhelje.
• Az ipar fejlesztését adóval ne büntessék.
• A megélhetési minimum szintjén élők ne fizessenek adót.
• Az adózás ne vezethessen oda, hogy a vagyonokat kivigyék az ország területéről.

Az elégséges adózás vezérelve magától értetődően helyes, értelmezése viszont meglehetősen „hézagos” lehet, hiszen előadódnak rendkívüli állami szükségletek, amelyeket csak hitelből lehet illetve kell fedezni, s ez általában helyeselhető. Az állami szükségletek meghatározása, a hozzá szükséges adómennyiség megállapítása azonban tapasztalatilag igazolt veszélyeket rejt magában. Már csak az államszükségletek meghatározásának „nyújthatóságuk” miatt is, ami az adóbevételek növekedésével növekedhet és növekszik, a despotikus, diktatórikus államszervezetek esetében a legnagyobb mértékben.  Az állami adóbevételek elégségességének elvével szemben ezért a mértékletesség morális elvét lehet szembeállítani, hogy az adóelvonások növekedése ne vezethessen a társadalom, végső soron a gazdaság romlásához. A. Smith szerint az államkincstárnak az legyen a feladata, hogy a lehető legtöbb adópénzt szedje be úgy, hogy a lehető legkisebb társadalmi elégedetlenséget okozza ezzel. (Adam Smith: Vizsgálódások a nemzetek jólétének természetéről és okairólBp. 1950.)

Amikor az adózásban a társadalmi igazságosság alapelvét vesszük szemügyre, belátható módon nem lehet eltekinteni az erkölcsösség alapelveitől. Az állampolgári kötelességek, mint az adózás is, jogszabályban vannak rögzítve. A jogszabályok azonban „csak” az állampolgári magatartás külsődleges, formai világára vonatkoznak, az ember érzelmeitől, akaratától, társadalmi helyzetétől, igazságérzetétől stb. lehetnek nagyon is függetlenek. Ami az adózással összefüggő morális igazságosságot illeti, három alapelv és érték figyelhető meg a tudományos elméletekben és kisebb-nagyobb mértékben az adózási gyakorlatban.
Az erkölcs, az adózás és a törvényesség kapcsolata nem a ráérő értelmiség és exhibicionista politikusok hobbija, hanem Vatikán Állam ezer éves legitimitásának, szervezeti stabilitásának talán legfontosabb a gazdasági, s egyúttal

a politikai hatalom, tartós gyakorlásának eszköze.

A Vatikáni Államegyik politikai pillére, hogy minden korban, kisebb-nagyobb mértékben sikerült az erkölcsi normákat az államok törvényei fölött álló szabályok gyanánt elfogadtatnia. Ebben legalább annyi politikai bölcsesség volt és van, mint amennyi reálpolitikai tartalom.

A politikai bölcsesség legutóbbi megnyilvánulása, a „Centessimus Annus” pápai enciklika, ami az első ilyen állásfoglalás századik évfordulóján került nyilvánosságra. Lényege, hogy nem lehet olyan gazdasági szükség a világban, ami elégséges alapot adhat, hogy a gazdasági válság visszaszorítását a válságnál is embertelenebb következményekkel járó eszközökkel kíséreljék meg a világ államai. Az egyetemes erkölcsi normák tiszteletben tartása hosszabb távon képes a hatalmi pozíciót garantálni, mint egy törvényesített diktatúra. Nem beszélve arról, hogy a történelemben gyakran a törvények áthágásával lehetett az erkölcsi értékeknek hosszabb-rövidebb időre érvényt szerezni.

Adam Smith: A nemzetek gazdagsága Bp. 1959.
Az egyik legkiválóbb németországi közgazdász, A. Held, úgy fogalmazott, hogy a jövedelem és az adóelosztásban az igazságosság követelményének semmibe vétele a szabadság és a magángazdasági rendszer megszüntetésére, végül a meztelen „communismusra” vezethet. In.: Conrad Jahrbücher, 1878. II. kötet 258. oldal.
Ezért sem célszerű a jog fogalmába belekeverni az igazságosság vagy az erkölcs fogalmát. Legfeljebb annyiban, hogy a jogi tartalmú viták eldöntésénél olyan megoldás szülessen, hogy ami az egyik fél számára jogszerűnek lesz tekinthető, az a másik fél számára legalább méltányos legyen.
Az első pápai enciklikát ebben a kérdésben 1892-ban hozták nyilvánosságra, ami a munkásmozgalmakról szólt. Ennek századik évfordulójára emlékezett a Centessimus Annus. Idézet az Enciklika magyar fordítása alapján :"A tőke mind hatalmasabbá és egyúttal embertelenebbé válik. A munkát azonban nem lehet a tőke alá rendelni, mert ez ellentétes az Isten által teremtett renddel”. "Ha a mai gazdaság a foglalkoztatási gondokat képtelen megoldani, akkor venni kell a bátorságot és a gazdasági rendszert újra kell gondolni, s ha szükséges, át kell alakítani". A hívő embereket a Szentatya arra szólította fel, hogy "határozottan követeljék a jelenlegi gazdasági rend megváltoztatását”. „Az ember nem lehet csak a profit forrása, a megtermelt gazdagságnak az embert kell szolgálnia".