h i r d e t é s

Az „üldözött” Orbán elvesztette ifjúságát, Kádár az utolsó napon megtért Istenhez

Olvasási idő
16perc
Eddig olvastam

Az „üldözött” Orbán elvesztette ifjúságát, Kádár az utolsó napon megtért Istenhez

2020. február 17. - 14:48

 

Kádár „Gulyás-kommunizmusról és 280 halálos ítéletről beszélt Mihail Gorbacsovnak, 1985-ben

A szervezett fegyveres ellenállás legfőbb központjait a szovjet hadsereg november 11-12-ére lényegében fölszámolta, noha időnként hallatszott még fegyverropogás az országban. A november 4-én hajnalban a szolnoki rádió hullámhosszán megalakulását bejelentő Kádár-kormány helyzete azonban még rendkívül ingatag volt. Egyrészt egy közjogi problémát kellett megoldani: az ország hivatalban lévő kormányát Nagy Imre vezette, így miután november 7-én harckocsikban Budapestre hozták a Kádár-kormány tagjait és esküt tettek Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke előtt, az országnak jogi értelemben néhány napig két kormánya volt, hiszen a Nagy Imre-kormányt csak november 11-én nyilvánították megszűntnek. Ennél sokkal nagyobb probléma volt Kádáréknak az a hideg gyűlölet, ami az új kormányt fogadta az országban.

A magyar történelem legvéresebb és legsúlyosabb megtorlása a Kádár János nevéhez fűződik. Az 1956 utáni elnyomás persze nem Kádár találmánya volt, a szovjet hatóságok nélküle is elkezdték az eljárásokat, de aztán gyorsan átvette az irányítást a magyar pártvezetés.

Bár a Kádár-korszak döntő részében a hatalomgyakorlás a puha diktatúra jegyében zajlott, nem lehet megfeledkezni a magyar történelemben példátlan méretű kivégzéssorozatról, a zömében 1957 és 1961 között zajlott megtorlásról. A Kádár-korszak kezdetén több mint háromszáz embert juttattak bitófára, jeltelen sírokba temették az áldozatok egy részét, több ezer embert bebörtönöztek. Maga Kádár 280 halálos ítéletről beszélt Mihail Gorbacsovnak 1985-ben. - Összehasonlításképpen: az 1848-49-es szabadságharc után Haynau körülbelül 150 embert végeztetett ki, és 1-2 ezer ember kerülhetett börtönbe.

A kádári megtorlás során 10-20 ezer embert kilakoltattak. Sokan az állásukat vesztették el a forradalom után: pedagógusokat, vasutasokat, katonatiszteket bocsátottak el tömegesen. Az országból becslések szerint 180-200 ezer ember menekült el a megtorlás miatt. A fegyveres harcokban 1956-ban húszezer ember sebesült meg, Horváth Miklós történész szerint a forradalom és szabadságharc önmagában 2346 halálos áldozatot követelt, 1847-et Budapesten, 596-ot vidéken. Ezután tízezres nagyságrendben helyeztek embereket közbiztonsági őrizet alá (magyarán: internálták őket, mintegy 13 ezer emberről lehet szó). Kahler Frigyes jogász-történész idéz ugyanakkor egy állítólagos kijelentést arról, hogy 1956 után 1,1 millió embert akart internáltatni Kádár János, de ezt más történészek nem erősítették meg.

Statárium a szabadságharc leverése után

Közvetlenül a forradalom leverése után a sajtó viszonylag részletesen foglalkozott az egyre sűrűsödő őrizetbe vételekkel, majd a statárium december 11-i bevezetését követően tudósított az első ítéletekről is – persze meglehetősen szűkszavúan. Már négy nappal a rögtönbíráskodás meghirdetése után fegyverrejtegetésért kivégezték Miskolcon Soltész Józsefet, majd december 20-án (kegyelmi kérvényük elutasíttatván) a kecskeméti ifj. Góbor Ferencet és Minczér József 24 éves bányászt, a kesztölci nemzetőrség tagját. Ők tehát a megtorlás első áldozatai. Ezután a párt központi sajtója, a 800 ezres példányszámú Népszabadság 1957 nyaráig szinte naponta közölte az újabb és újabb letartóztatások, vádemelések és ítéletek híreit. Nagy számuk ellenére szűkszavúságuk változatlan maradt; lényegében csak az első nagyobb pert, a Tóth Ilona és társai elleni bírósági eljárást kísérelték meg részletesebben bemutatni. Később minden bizonnyal úgy találták, hogy a per körülményei (a vádlottak – orvosnő, író, újságíró, szökött rab, fiatalkorú, egyetemisták stb. – koncepciós ízű összeválogatása, a vád tárgyául szolgáló gyilkosság középkori rémtörténetszerű tálalása, bizonytalan pontjai) a kívánt propagandahatás szempontjából inkább ártanak, mint használnak, s az elsőfokú ítélet után mellőzték a részleteket. Az elsőfokú bíróság három halálos ítéletet hozott, a Legfelsőbb Bíróság, Radó Zoltán tanácsvezető bíróval az élen, ezt kétszeresére emelte, halálra ítélve többek között az első fokon 1, illetve 3 évi börtönre ítélt Gáli Józsefet és Obersovszky Gyulát. Az ő életüket a nemzetközi tiltakozás megmentette, ám a másik négy vádlottat (Tóth Ilona szigorló orvost, Gyöngyösi Miklóst, Gönczi Ferencet és Kovács Ferencet) kivégezték. A központi sajtó ezt követően egyre ritkábban foglalkozott elítélésekkel „ellenforradalmi ügyekben”: viszonylag rendszeresen 1958 májusáig, amikor közölt Péch Géza és három társának kivégzéséről, a többiek elítéléséről szóló hírt. Ezt követően a csend csak kétszer tört meg: 1958 júniusában Nagy Imre és társai elítélésekor, majd 1959 áprilisában Mérei Ferencék ítéletének közlésekor. A Népszabadság kezdeti „bő” tájékoztatása éppúgy szolgálta a megfélemlítést, mint a hírek visszafogása vagy az áttérés a teljes hírzárlatra. Az első időszakban a még magát gyengének érző hatalom befelé és a külföldnek egyaránt igyekezett bizonyítani erejét, később a helyzet változásával a társadalom esetleges ellenállásának bomlasztására elegendőnek ítélték a titoktartás fátyla mögötti kiszivárogtatást, s nyomában a rémhírek terjedését. Most már a külföld számára is az erő helyett inkább a megbékélés, a konszolidáció szemléltetésére volt inkább szükség, amibe a tömeges és kemény ítéletek hírei nemigen illettek bele. Vidéken hasonló folyamat játszódott le. A különbség annyi volt, hogy a helyi hatóságok néhol eleinte megengedték maguknak „saját megtorlásuk” a központi mértéket meghaladó bőségű tálalását, nem tartózkodva a vádlottak elleni legdurvább hangulatkeltéstől, a perek látványos megrendezésétől. Igen szomorúan jellemző ebből a szempontból a talán legismertebb vidéki per, a győri Földes Gábor és társai elleni eljárás, melynek célja a Dunántúl Nemzeti Tanács ellenkormány jellegének bizonyítása és a mosonmagyaróvári vérfürdő felelősségének elhárítása volt; itt hat halálos ítéletet hoztak. 1957 szeptembere után a vidéki lapok még elvétve sem közöltek híreket a helyi bíróságok politikai elítéléseiről – az időpont egybeesett az 1957. év őszi ENSZ-közgyűlés elé terjesztett jelentés nyilvánosságra hozatalával, mely a magyar kérdéssel foglalkozott.

Az előzmények: a Rajk-per

Kádár tehát féltette az életét (akárcsak jelenleg Orbán és kiszolgálói), és tudta jól, hogy mitől kell félnie. Hiszen ő maga is szolgált sztálinista belügyminiszterként 1948-tól 1950-ig, és asszisztált legjobb barátja, komája, vagyis Rajk László peréhez 1949-ben. (A komaságról csak annyit: a kivégzett Rajk fia, ifj. Rajk László keresztapja maga Kádár János volt - erről iratok szólnak az állambiztonsági levéltárban.) Rajkot kivégezték, és Kádár asszisztálására a másik egykori barát, Péter Gábor, a rettegett ÁVH-főnök börtönből írt vallomásszerű irata is emlékeztet. Pétert még 1954-ben ítélték el, abban az évben, amikor Kádárt kiengedték a börtönből. Kádárt magát is Péter Gábor tartóztatta le 1951-ben. Ez érzékelteti, hogy a kommunista párt vezetői közötti korábbi barátság mennyit ért a sztálinista Rákosi idején, aki a Rajk-pert is kifundálta, de Kádár letartóztatását is elrendelte, majd Péter Gábor börtönbe vetésénél is kulcsszerepe lehetett.

Péter Gábor így emlékezett vissza Rákosi ("az Öreg") és Kádár (idősen őt is majd "az Öreg"-ként emlegetik beosztottjai) beszélgetésére a Rajk-perről. Mármint Kádár így idézte fel neki a Rákosival folytatott eszmecserét: "Tudod, Péter, sehogy sem mentek a fejembe ezek a jegyzőkönyvek. Nem tudom, hogy készülnek. Nem tudtam hinni bennük. Tele voltam kétkedéssel. Nem értettem, hogy lehet ez. Bementem az Öreghez, és az Öreg egy órán át meggyőzött engem, hogy minden így igaz. Ezért most már elhiszem." Hogy Péter Gábor igazat mondott-e vagy sem, nehezen dönthető el, Kádár János ugyanis hatalomra kerülve, 1956 után mindent megtett, hogy a korábbi koncepciós perek iratait eltüntesse. Ez nem sikerült neki teljesen, sok filmfelvételt, dokumentumot semmisítettek meg ebből a korból. Hasonlóan a 1989/1990 évekhez, mikor is teherautó-számra hordták az iratokat a csepeli papírgyárba és ott megsemmisítették azokat.

Kádár fordulata

Hogyan lett Kádár, Nagy Imre politikai szövetségeséből, egy szovjet protektorátus, a bábállam vezetője? Ma már egyértelműnek tűnik: tudhatjuk, hogy Kádár 1956 novemberének első napjaiban - valószínűleg Münnich Ferenc hatására - elpártolt Nagy Imrétől és a forradalomtól, és átállt a szovjet oldalra. Moszkvában november 2-án és 3-án hozhatta meg erről a végső döntést.

Mindez alighanem moszkvai fenyegetéssel is párosult, hiszen Kádár könnyen Nagy Imre oldalán, a vádlottak között találhatta volna magát a levert forradalom után. Nem kételkedhetett benne, hogy a szovjetek keményen bántak volna vele, ha előhozzák az 1956. október 25. és november 1. közötti napjait, amikor például életében másodszor vett részt a magyarországi kommunista párt feloszlatásában (MDP) és egy új létrehozásában (MSZMP). Ezt tette már 1943-ban is, amikor Békepárt néven szervezte újjá a pártot.

Ahogyan 1949-ben a Rajk-perben sem volt döntő szerepe, kezdetben a forradalom utáni megtorlást sem Kádár határozta meg egyedül. A KGB és a szovjet katonai hatóságok maguk kezdtek intézkedni, ehhez persze találtak magyar segítőket az egykori ÁVH-sok, sztálinista katonatisztek és a frissen toborzott pufajkások személyében illetve a magyar nép arra kapható százezrei között.

Kádár azonban fokozatosan "képbe került", majd átvette az irányítást is. Münnich Ferenc elérte, hogy a szovjetek által megkezdett "kiszállításokat" leállították, a forradalmárok ellen itthon indítottak eljárást. Szerov tábornok már 6300 magyart rakott vagonba, őket fordíttatta vissza Münnich Ferenc.

Németh Miklós egykori miniszterelnök visszaemlékezése szerint 1989. július 6-án a kútvölgyi pártkórházban haldokló egykori MSZMP-főtitkár, a korszak névadója, Kádár papot kért, gyónni szeretett volna. Utolsó óhaját felesége, a mindenki által ha máshonnan nem, a televízió képernyőjéről ismert Tamáska Mária tolmácsolta a kormányfőnek. Feloldozást várt? Félt a nagy ismeretlentől? Ezt már sohasem tudjuk meg.

Pár hónappal ezt megelőzően, 1989. április 12-én Kádár az MSZMP KB ülésére sietett; sem Grósz Károly pártfőtitkár, sem más nem akadályozta meg abban, hogy megszólaljon. Három hónappal később az Istentől kért bocsánatot, ám április közepén azért állt egykori párttársai elé, mert igazolni és magyarázni szerette volna tetteit. A sajtó ekkor már szinte naponta cikkezett az 1956-os forradalmat követő megtorlásokról, ráadásul 1989 márciusában elkezdődött a Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása, és folyamatban volt az újratemetés szervezése.

Kádár összefüggéstelenül beszélt az 1989 április 12-i ülésen, több ízben kimondta Nagy Imre nevét, és láthatóan tudatában volt saját felelősségének is, de csak annyit mondott, hogy mindenkit sajnál, és ha akarják, nyugodtan agyon is lőhetik. Ezen kívül hosszasan ecsetelte a saját és felesége súlyos betegségeit. Nyilván tisztában volt azzal, hogy ilyen állapotban nem beszámítható, de akkor is beszélni kívánt. Talán nemcsak magyarázkodni szeretett volna, de szánalmat is akart kelteni maga iránt.

Az ítélet napja

Grósz nem véletlenül hagyta megszólalni, a párt vezetésében mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Kádár-mítosz elenyészett; politikai értelemben ekkor, április 12-én halt meg, a következő hónapokban már csak a fizikai megsemmisülése váratott magára. Az a párt, amelyet 1956-tól építgetett, és igyekezett a saját képére formálni, elfogadta, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc, amellyel annyit hadakozott, mégsem ellenforradalom és fasiszta terrorlázadás, hanem minimum népfelkelés volt.

Jelképesnek tekinthető, hogy Kádár éppen aznap halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság a Legfőbb Ügyészség törvényességi óvásának alapján megsemmisítette Nagy Imre és társai ítéletét. Kádár valószínűleg sejtette, hogy ez lesz a vége az ügynek, hiszen nagybetegen is ott akart lenni az 1989. június 16-i újratemetésen.

Halála után a magyar sajtónak foglalkoznia kellett Kádár hagyatékával is. Meg kellett válaszolni a legkínzóbb kérdést: ki volt tulajdonképpen Kádár János? A Népszabadság 1989. július 7-i számában egykori párttársai – Németh Miklós, Grósz Károly, Nyers Rezső, Pozsgay Imre – búcsúztak Kádár Jánostól. Nyilatkozataikban kénytelenek voltak reálisabban fogalmazni, hiszen a sajtónak köszönhetően a közvélemény egyre többet tudott az 1956 utáni megtorlás részleteiről, a gazdasági válságról, a Rajk-perről.

Grósz Károly pártfőtitkár a következő mondatokkal köszönt el attól a Kádár Jánostól, aki többek között az ő munkálkodásának köszönhetően vesztette el vezető pozícióját 1988 májusában: „A történelem és az egyén viszonya – bárkiről legyen is szó – sokkal bonyolultabb kapcsolat, mintsem néhány végleges ítéletet lehetne mondani a körülményekről, a tettekről és a következményeiről. […] Halála óráján ne féljünk elismerni érdemeit. Ne féljünk vitatkozni örökségével és elvetni belőle azt, ami nem bizonyult időtállónak.”

A Népszabadság mindenesetre bár elismerte Kádár szerepét az ’56-os megtorlásban, amikor azt állította, hogy az eljárás szigora, az ítélet súlya sokszor egyáltalán nem állt arányban az elkövetett cselekménnyel, igyekezett hangsúlyozni a forradalom utáni konszolidációt is. A megtorlás perei közül mégis Nagy Imre és társai ügyét ítélték Kádár legsúlyosabb bűnének, miközben ebben is igyekeztek megtalálni az elhunyt egykori főtitkár személyes tragédiáját, amikor azt hangsúlyozták, hogy „ez a tragédia – utolsó, a Magyarország hasábjain megjelent interjúi is tanúsítják – élete végéig elkísérte őt, s még soká elkíséri majd az MSZMP-t”.

Érdekes adalék, hogy Kádár János halálával a Népszabadság elfogadta Nagy Imre és társai örökségét, megtörtént a politikai rehabilitálásuk is, azonban az 1989. június 16-i újratemetésen a hatodik koporsóban jelképesen szereplő „névtelen áldozatok” a pesti, illetve vidéki lányok és srácok, a fegyveres felkelők nem érdemelték meg ugyanezt a hozzáállást. Nem mindenki fért bele az MSZMP új kánonjába, még akkor sem, amikor a párttagságnak Kádár János emlékével kellett szembenéznie.

Az 1963 májusában született Orbán Viktor a június 16-án lezajlott újratemetésen egyebek mellett arról is szólt, hogy Ő és családja (az MSZMP tagjai) üldözöttek voltak és társainak, a Fidesz tagjainak, elvették az ifjúságát. – Ez ugyan egy-két személy esetében igaz lehetett, de azokat, a Fidesz Munkáscsoport tagjait, már 1989 januárjának első napjaiban kizárták a pártból, miközben a Rajk (később Bibó) kollégistákat, a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagjait, az „aranyketrec ifjainak nevezte a pesti népnyelv.

Kádár halálhíre külföldön is komoly érdeklődést váltott ki. A nemzetközi sajtó legfontosabb cikkei is olvashatók a korabeli Népszabadságban. A jugoszláv Borba kiemelte: Kádár János komoly szerepet játszott az 1956-os forradalom és szabadságharc, az „ellenforradalom” – ahogy akkor ők nevezték – felszámolásában. A nyugati sajtóban azt a különös egybeesést emelték ki, hogy éppen Kádár halálának napján törölték Nagy Imre és társai ítéletét. A The Independent tudósításának címe is beszédes volt: Kádár és Nagy Imre végre megbékélésre talált.

A temetés

A temetés komoly feladat elé állította az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) résztvevőit is. A Magyar Televízió már Kádár halálának napján kérdést intézett az EKA tagjaihoz. Arra volt kíváncsi az MTV, hogy az ellenzék kíván-e nyilatkozni Kádár János elhunyta kapcsán. Antall József annyit javasolt, hogy fejezzék ki részvétüket Kádár özvegyének, Tamáska Máriának, amihez csak annyit fűztek volna hozzá: életművét a történelem fogja megítélni. Ezt végül elutasították, és az EKA nem nyilatkozott semmit; a szervezet tagjai, a különféle pártok önállóan dönthettek a nyilatkozásról.

Kádár nem volt népszerűtlen, és ma sem az, egyes kutatások szerint, amelyeket a 2000-es évek elején végeztek el, a legnépszerűbb 20. századi magyar politikus volt. Halála után egy hónappal furcsa kettősség jellemezte a magyar társadalmat. Ezekből az adatokból egy sikeres mítoszteremtés eredménye körvonalazódik, amely szerint nem Kádár János, hanem a Szovjetunió volt a felelős az 1956 utáni megtorlásokért.

Nem véletlen, hogy a korszakot övező mítoszok miatt nagyon nehezen tudott bármi érdemlegeset is válaszolni az EKA erre a médiakihívásra, különösen a temetés előtt. Jogos volt a félénkség, mert az emlékezők hosszú sorokban vonultak fel az 1989. július 13-án az MSZMP KB székházában felravatalozott holttest előtt. Mai napig vitára okot adó kérdés, hogy mennyire szervezték ezt a tömeget. Egyrészt sokan voltak olyanok, akik fiatalságukat a Kádár-korszakban élték le, és a folyamatban lévő rendszer-változással, a rohamosan közelgő új világ bizonytalanságával szemben ragaszkodtak Kádár János személyéhez. A búcsút indokoltnak és szükségesnek érezték.

Mindez mégis megdöbbentő, hiszen egy hónap sem telt el 1989. június 16. óta, amikor a Hősök terén Nagy Imrére és társaira, valamint az ’56-os forradalmat követő megtorlások áldozataira emlékeztek. Vajon akadtak olyanok, akik mindkét temetésen részt vettek? Nem csodálkozhatunk a feltételezésen, hiszen a magyar társadalomnak egyszerre kellett szembenéznie ’56 és Kádár János örökségével.

Az eredeti tervek szerint a Széchenyi rakparti épületben csak július 13-án délutánig jelenhettek volna meg a ravatal előtt azok, akik végső búcsút akartak venni az MSZMP egykori urától. Már beesteledett, de még mindig nem tudták bezárni az épület kapuit. Másnap is folytatódott a tömeg hihetetlen hömpölygése. Kiss Dávidnak és Pap Zsoltnak a munkásőrségről szóló interjúkötetéből kiderül, hogy az utolsó hivatalos szereplésükön, Kádár temetésén részt vevő munkásőröket is meglepte a hatalmas érdeklődés; ráadásul a Fiumei úti temetőben is akadtak gondok, egyesek mindenáron meg akarták érinteni még utoljára a koporsót. A már előbb említett interjúkötetből megtudhatjuk, hogy a Munkásőrség kénytelen volt elővenni az egyik, biztosításra betanult technikát, és ék alakban előrenyomulva teremtettek elég helyet a koporsó számára.

Pozsgay Imre szintén beszélt a szerzőknek a temetésről, szerinte Grósz szervezte azt. Nyilván a helyi pártszervezeteknek komoly szerep jutott abban, hogy az amúgy is szép számú érdeklődőből valódi tömeget hozzanak létre. A temetéssel a pártállam be akarta bizonyítani, hogy van még bázis a haldokló rendszer mögött. Az ellenzéknek éppen azért volt fontos június 16., amiért az MSZMP-nek július 14. Meg kellett mutatni a másik félnek, hogy társadalmi támogatottsággal is rendelkeznek.  

Elmaradt a bűnbánat

Egy szempontból azért más volt Kádár János temetése. Ifjabb Rajk László már a temetés előtt kijelentette az MSZMP-nek, hogy amennyiben a volt főtitkárt valóban a Munkásmozgalmi Panteonba temetik, akkor szülei – Rajk László, Rajk Júlia – hamvait el fogja onnan vitetni. Kérvényezte az exhumálásukat, és Nyers Rezsőnek is írt levelet az ügyben. Ne felejtsük el, hogy ifjabb Rajk László komoly szereplője volt az 1989. június 16-i temetésnek, a rendszerváltozás előtt már szamizdat butikot üzemeltetett, tevékenyen dolgozott a Történelmi Igazságtételi Bizottságban, illetve az SZDSZ-ben politikai szerepet vállalt. Az egyik liberális hetilap interjút készített ifjabb Rajk Lászlóval. Rajk kifejtette, hogy szerinte a bűnbocsánatnak a keresztény erkölcs szerint is két feltétele lenne: a bűn bevallása és a bűnbánat, ám egyik sem történt meg. A riport azt sugalmazta, hogy édesanyja, Rajk Júlia hagyott számára olyan utasítást, hogy Kádár Jánossal nem nyugodhatnak közös parcellában. Ifjabb Rajk Lászlót sem a politikai megfontolások, sem a közvélemény nem érdekelte ebben a tekintetben. Azt mondta: „Lesznek, akik azt mondják: ezt az embert már negyedszer fogják kihantolni, miért nem hagyják már békén, miért nem nyugodhat végre a sírjában. Lesznek, akik a szememre hányják: miért bolygatom én ezt az egész dolgot, miért tépek föl sebeket. El fogom fogadni ezeket a kritikákat, mert ezek is jogosak. De vannak áthághatatlan törvények. Ezek betartásáért nekem is, halott szüleimnek is, mindannyiunknak meg kell szenvednünk.”

A Kádár-temetés után a média egyre inkább a Nemzeti Kerekasztalon formálódó jövő felé fordult, ahol többek között a választójogi kérdésekről folyt a disputa. Abban az Ellenzéki Kerekasztal pártjai megegyeztek, méghozzá népi felhatalmazást mellőzve, hogy az első szabad kormány amnesztiát hirdet, a közkegyelem pedig az elmúlt évtizedek olykor népellenes, háborús bűntetteket elkövetett személyeire, azok szervezeteire és politikusaira is vonatkozik majd. - A korszak névadója, Kádár János, ezzel pedig szinte hivatalosan is mítosszá vált. 

 

©Kollár Erzsébet, 2020.

Szemelvények Szemenyei-Kiss Tamás „1956 didergő lángjai” című könyvéből.
Bibliotheca Nationalis Hungariae, Kézirattár


 

h i r d e t é s