A Dictator's Dinners: a diktátorok rossz ízlésének kalauza címmel megjelent könyv mintegy harminc olyan receptet tartalmaz, amelyek megismertetik az olvasót azzal, hogy mi volt a diktátorok kedvenc étele Moamer el-Kadhafi tevehúsos kuszkuszától Pol Pot halsalátájáig, Adolf Hitler nyelvvel és pisztáciával töltött galambjáig.

Ez utóbbi nem volt annyira vegetáriánus, mint ahogyan a közhiedelemben él, bár kétségtelenül kevés húst evett Richard Wagner hatására, aki, állítólag azt mondta, hogy “a jó német nép sohasem lett volna mindenevő, ha nem kerül a zsidók hatása alá”- írja a gépnarancs.

Victoria Clark és Melissa Scott, a szerzők, az angol újságirás veteránjai, tudósítók voltak szerte a világban olyan országokban, ahol diktátorok uralkodtak, például, Romániában, Irakban, Jugoszláviában. A könyv néhány hónapja jelent meg Angliában, de már több nyelvre lefordították. A szerzők őszre összeállítanak egy újabb kötetet, ezúttal híres emberek utolsó vacsorájáról.

Igazat adva annak a mondásnak, hogy “az vagy, amit eszel”, a két hölgy szerint semmi sem mond el annyit egy emberről, mit az, hogy mit tesz a tányérjára.

A válogatásban van néhány aszkétikus diktátor is, ilyen Antonio Oliveira Salazar portugál elnök, aki agglegény volt és azt szokta mondani, hogy az ő felesége Portugália. Reggelire árpakávét ivott egy kétszersülttel és a kedvenc étele a szardínia volt babbal, mintha szerény revansot akart volna venni a szegénységen, amelyben gyerekkorában része volt, amikor húgaival egyetlen szardellán kellett osztozniuk. Mussolini is az önmegtartóztatók közé tartozott – legalábbis, ami az étkezést illeti. A búzát tette Olaszország emblémájává, verset irt a kenyérről, elvetette a húst és a bort, hogy fitogtassa sztoicizmusát.

“Gyomorproblémái voltak és nem engedhette meg, hogy elnéző legyen önmagával szemben, meg tetszett neki az a macsó képzet is, hogy képes ellenállni az élvezeteknek” – mondják a könyv szerzői.

Ők azonban kivételek voltak, a diktátorok többsége kihasználta korlátlan hatalmát arra, hogy a legkülönlegesebb ételeket fogyassza. Sokan közülük szegény családból származtak és amikor hatalomra kerültek, örültek, hogy megengedhetnek maguknak minden luxust. Végre ihattak pezsgőt akár reggelire is, mint a zairei Mobutu, vagy ehettek bifszteket, mint Ceaucescu. Titót is elbűvölte az étel és a ragyogás. Szerette megvendégelni a méltóságokat és a hírességeket a yachtján. A könyvben látható például egy fotó, amelyen Sophia Loren parasztkendővel a fején krumplit hámoz Tito oldalán.

Közismert, hogy Fidel Castro sem vetette meg a finom ételt. Pontos ismeretei voltak arról, hogy miként kell elkészíteni a langusztát – 11 perc a sütőben, 6 perc grillezve és az ízesítője a vaj, a fokhagyma és a citrom. Castro annak idején pesok millióit fecsérelte el arra, hogy Kuba whiskyt és hízott libamájat állítson elő.

Ínyencségben az elsőség azonban kétségtelenül Kim Dzsong Ilé. Az észak-koreai diktátor séfjét kaviárért Iránba, mangóért Thaiföldre, kolbászért Dániába küldte és csak azt speciális rizst szerette, amelynek kilója 100 euróba került. A „kedves vezető” külön japán séfet alkalmazott a sushi elkészítésére. Fujimoto Jenti egy könyvben mesélte el, hogy gazdája csak azt a garantáltan friss halat ette meg, amelyik még a tányéron is tátogott és ficánkolt. Kimről az a hír is járta, hogy ő volt a legnagyobb Hennessy konyak fogyasztó. Több, mint 700 ezer euro értékű készlettel rendelkezett. De talán a legnagyobb extravaganciája az volt, hogy nők tucatjait kényszerítette arra, hogy szemenként válogassák ki a rizsszemeket, amelyeket fogyasztott, minden szemnek egyforma nagyságúnak és színűnek kellett lenni. A rizst aztán egy speciális, a kínai határ közelében található fával fűtött tűzön kellett elkészíteni.

Mao Ce Tung osztozott vele ebben a rögeszmében. A rizst számára egy külön területen termesztették és abból a forrásból öntözték, amelyet annak idején a régi kínai császári udvar is használt.

A könyv szerzői igyekeztek a tényeknél maradni, de, mint bevallották, sok esetben nehéz volt a valóságot és a legendát elválasztani egymástól. Mindenesetre ügyeltek arra, hogy ne terjesszenek olyan mítoszokat, amelyek a diktátorokat még rettenetesebb, embertelenebb színben láttatják. Így például kétségek merültek fel Idi Amin ugandai diktátor és Jean-Bédel Bokassa közép-afrikai „császár” kannibalizmusával kapcsolatban. Mindkettőt felmentették a vád alól, amely szerint emberhúst ettek volna, Bokassa esetében volt tárgyalás is, amelyben tanúnak beidézték a szakácsát. Ezzel együtt lehetséges, hogy mégis kannibálok voltak – nyilatkozta Clark, aki felhívta a figyelmet arra, hogy hasonló mítoszokkal különböző latin-amerikai országban is lehetett találkozni. Például, hogy egyes diktátorok újszülöttek vérét itták, hogy fiatalok maradjanak. Ez terjedt el a dominikai Rafael Trujillóról és a paraguay-i Alfredo Stroessnerről is.

Francisco Franco halálosan komolyan vette az ételt, imádta a vadászatot és a halászatot. Mussolinivel ellentétben azt hitte, hogy a vegetarianizmus egy veszélyes szocialista áramlat. A konyha nála nagyon-spanyol és polgári volt, mint ahogy ezt a nemrég megtalált menükártyák is bizonyítják. Franco szerette a borjúhúst, a tőkehalból és különböző kagylókból készített levest, és a besamelmártásos töltött tojást. Elterjedt egy városi legenda, miszerint Francónak köszönhető, hogy a vendéglők csütörtöki menüjében rendszeresen szerepel a paella. A Caudillo csütörtökönként váratlanul megjelent a madridi éttermekben és haragra gerjedt, ha nem szerepelt kedvenc rakott, fűszeres rizse az étlapon.

Amellett, hogy a diktátorok számára az étel jelentette a legnagyobb örömet, egyben nagy aggodalom forrása is volt, mivel attól tartottak, hogy megmérgezik őket. Rögeszmésen ellenőriztették ételeiket, szinte valamennyien előkóstolót is alkalmaztak. Tény, hogy a 20. század egyeduralkodói közül egyiküket sem az asztal mellett érte utol a végzet. Az előkóstolók sorsáról nem tudunk…

gepnarancs.hu