Államférfinek képzelik magukat, de mindketten csak alulról érkezett lázadók, normaszegők, akik tagadással teremtik meg maguknak a felhajtó erőt.

A rendszerváltás idején, mint tüzes ifjak, Orbán a „nyugodt erőt” utasította el, Gyurcsány pedig a kiegyezést kereső „reform kommunista” törekvéseket.

Orbán a liberális államban, Gyurcsány pedig a neoliberális gazdaságban kereste azt az archimideszi pontot, ahonnan kimozdíthatja sarkából a magyar glóbuszt.

Közben mindketten „feltőkésítették” a családi hátterüket, zsákmányszerző csapatokat toboroztak, pozíciókat szereztek a médiában. Ambícióikat követve, félrelökték az útjukban állókat, taktikai céljaik szerint váltogatták a politikai nézeteiket, nevezték meg a szövetségeseiket és ellenfeleiket.

Annak köszönhetően jutottak a hatalom csúcsaira, hogy az országban elfáradt a nyugodt erő és hiábavalónak bizonyult a reform kommunisták felajánlkozása. Valódi program, a világgal kompatibilis struktúrák építése nélkül, Gyurcsány száz lépéssel, Orbán pedig sok száz törvénnyel erőszakolta meg a magyar a társadalmat. Szerencsétlenségük, hogy az ország csak addig szereti a normaszegőket, a lázadó Koppányokat, amíg tart az ígéretekből, az illúziókból, az álmokból.

Ébredést követően a magyar nép kénytelen lesz okos lenni, az okosnak gondolt politikusai helyett.