A szétesett ellenzéki politikai artikuláció egyik legfőbb oka az ellenzék széthullott identitása. Lehetetlen feladat volt a „kommunistáktól a fasisztákig” terjedő közös pozitív identitás kialakítása. A negatív identitás megvolt, de ez láthatóan kevésnek bizonyult a választók meggyőzéséhez. Amikor az összefogás szélsőségesen heterogén jellegéből következően megsemmisítő, így megalázó vereséget szenvedett, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy a kölcsönös engedményekkel feladott eltérő identitások is kiüresedtek, elfoszlottak a semmibe.

Aki ebbe az összefogásjátékba belement, elvesztette az arcát. Nem lett felismerhető a választók számára.

Ha valaki kívánatosnak tartja a politikai alternatíva létét (én ezek közé tartozom), akkor nem mehet el szó nélkül amellett, hogy a magyar baloldal a 2022-es választások nyomán súlyos válságba került. Amikor magyar baloldalról beszélek, akkor pontosítanám a kijelentést: létezik egy kevés társadalmi beágyazottsággal bíró, két pártra szakadt zöld baloldal (ha önállóan indultak volna a választásokon, vélhetően nem érték volna el a parlamentbe való bejutáshoz szükséges 5 százalékot); létezik egy meghatározhatatlan arcélű, jórészt csak a protesztre rászerveződött, magát fiatalosnak beállító párt; létezik egy kevéssé baloldali, a szélsőjobbal bensőséges viszonyt ápoló, azzal kiegyező, inkább egyszemélyes show-műsort bemutató politikai alakulat, amely vezetőjét állítja követendő mércéül választói elé („Legyetek Gyurcsányok!”).

Története okán a magyar baloldaliság egyetlen tradicionális letéteményese az a Magyar Szocialista Párt, amelyik sok okból kifolyólag – s identitásuk elvesztése csak az egyik tényező – a haldoklás állapotában van. Következőleg nagy a veszélye annak, hogy – akárcsak Lengyelországban – Magyarországon is eltűnik a baloldal intézményes képviselete. Pedig ez a szocialista gondolattól átitatott baloldal jószerivel 1880 óta különféle pártnevek alatt intézményesen jelen van a magyar politikában. Előtörténetében benne vannak jóindulatú világjobbítók, pragmatikus és gyilkos hajlamoktól vezérelt emberek is. Ez tehát nagyon is vegyes hagyomány, éppen ezért időről időre megújításra szorul. Eddig nem volt „döglött ló”, tehát érdemes volt patkolni.

Most is ideje van ennek.

Személy szerint én egyáltalán nem vagyok baloldali – liberálisnak tartom magam. De liberálisként fontos nekem a szabadság. A szabadság pedig igényli a politikai versenyt, a politikai alternativitást. Az alternatíva megléte a szabadság szempontjából fontosabb annál, mintsem hogy én mivel értek egyet, vagy mivel nem. Ez is a liberális alapállás része. Éppen ezért arra gondoltam, hogy röviden elmondom, identitáspolitikailag miként képzelem el azt a baloldali önazonosságot, ami nem feltétlenül az enyém, de örülnék, ha lenne. Ha lenne, akkor tudnék egyetértőleg vagy kritikailag viszonyulni hozzá. A semmihez nem lehet viszonyulni; ami van, az meg csak elutasításra méltó.

Az általam tett nyilvános javaslat arról szól, hogy a Magyar Szocialista Párt definiálja újra a magyar politikai térben létező identitását. Olyan pártként tűnjön fel, amely elfogadható és támogatható a választóközönség egy meghatározott része számára. Ez nem jelent teljes értékű feltámadást, de a haldoklás állapotából kilendít, s talán egyfajta mérsékelt feltámadást eredményez. Mert ha van politikai halál, akkor lehetséges politikai feltámadás is.

Úgy lehet a politikában markánsan megnyilvánulni, ha identitást és ebből következően történetet alakítunk ki magunkról. A történetet kell a választóknak elmondani.

A párt neve: Magyar Szocialista Párt.

Ez a párt – nevével ellentétben – menekül a szocializmus szó használata elől. Vélhetően ezt azért teszi, mert a szocializmus szó kötődik az 1948-tól 1989-ig terjedő politikai berendezkedéshez, amelynek persze nagyon eltérő szakaszai voltak, de mégis szerintük a megtagadásra, és nem a folytonosságra vagy a részleges folytonosságra ad okot.

A Magyar Szocialista Pártnak politikai identitását illetően fel kellene vállalnia a magyar szocializmus fogalmát.

Kérdés persze, hogy ezt tömegpolitikailag miként képes elhatárolni a vegyes, de inkább elutasított emlékezetű, létezett szocializmustól.

Megítélésem szerint ez tartalmilag két tényezőből állhat össze:

1. A magyar baloldal története során nehezen barátkozott meg a nemzeti tartalommal. Mondhatnám azt is: a magyar baloldal be van oltva a nemzet ellen. Vélhetően nem tudtak, nem tudnak megszabadulni a Kommunista kiáltvány azon, történelmileg bebizonyosodott ostobaságától, miszerint „a munkásoknak nincs hazájuk”. Úgy látom, ebben radikális változás kell. Nem lehet a nemzetfogalmat és a nemzetfogalommal járó szimbolikus politizálást a jobboldal kiváltságává tenni. A XIX–XX. századi európai fejlődés megmutatta, hogy a nemzet az egyik leginkább dinamizáló politikai tényező, s még a XXI. században is markánsan velünk van, velünk lesz. Különösen igaz ez Közép- és Kelet-Európára, amelynek Magyarország is része.

2. Nem lehet csak a szegények szószólójaként feltűnni. A szegények részben a politika alatt élnek, részben nagyon könnyen lekenyerezhetőek a mindenkori hatalom által. Anélkül, hogy a baloldal elhagyná a szegények szószólója szerepét, sokkal inkább arra kellene törekednie, hogy felvállalja a magyar kispolgárság és középosztály érdekvédelmét. Kispolgárságon itt most azt a nagyszámú, többmilliós csoportot értem, amelyik hónapról hónapra él, kevés tartaléka van, és aspirációiban – ahogy a magyar nyelv találóan megfogalmazza – „ötről hatra akar jutni” (nem ötről százra, hanem ötről hatra). Középosztályon pedig azt értem, amelynek nincsenek napi gondjai, és olyan tartalékkal rendelkezik, amely elegendő számára ahhoz, hogy huzamosabb ideig is megszokott életvilágában élhessen számottevő bevétel nélkül. Tehát a magyar baloldalnak egyértelmű üzeneteket kell eljuttatnia a magyar kispolgárságnak és a középosztálynak, mert politikai tőkét csak általuk és velük lehet felhalmozni.

Megítélésem szerint ezt az új identitást ki lehet fejezni egy képlettel. E tekintetben a XX. század egyik legtehetségesebb, az identitás- és tömegpolitikában járatos, a mai baloldal által (is) megtagadott bolsevik politikusa szolgálhat szerkezeti mintául. 1920-ban Vlagyimir Iljics Lenin az ország villamosítási tervét egy mindenki számára érthető képletben fejezte ki: Szovjethatalom + elektrifikáció = kommunizmus.

Javaslatom a következő: egy olyan képlet, amely kifejezi az irányultságot és az identitást, ugyanakkor elég egyszerű ahhoz, hogy a tömegpolitika számára fogyasztható legyen.

Szabad nemzet + gondoskodó állam = magyar szocializmus vagy

Gondoskodó állam + szabad nemzet = magyar szocializmus vagy

Védelmező állam + szabad nemzet = magyar szocializmus

A szabad nemzet kategóriája módot ad arra, hogy mind a nemzeti, mind a szabadságértékek bekerüljenek a magyar szocializmus fogalmába. Értelemszerűen ez a gyűjtőfogalom lehetővé teszi, hogy a baloldal a vélt vagy valós szabadsághiányos helyzetekre felhívja a figyelmet, kiutat, kiutakat javasoljon. Ráadásul a baloldal szimbolikus politikája is erősödne, mert innentől mindenki történelmi előkép, aki a nemzet szabadságához szóval és tettel hozzájárult. (Egy példa: 2023 elején lesz Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója. Petőfi a legismertebb, egyes verssorait tekintve folklorizáltan létező magyar költő, és szinte biztos vagyok abban, hogy a baloldalnak ez eszébe se jut, következőleg semmilyen szimbolikus eseményt nem tervez. Igaz, hogy 2022-ben már május 1-jéről is elfeledkeztek.)

A szabad nemzet fogalma arra is jó, hogy pozicionálja a Magyar Szocialista Pártot nemcsak európai, hanem sajátlagosan közép-európai kontextusban is. Nyilvánosan ki kell állni a nemzetegyesítés mellett, azaz – egy másik ellenzéki párttal szemben – el kell fogadni és aktívan támogatni kell a határon túli magyarok szavazati jogát, illetve magyarként való politikai és kulturális önkifejezésüket is.

A gondoskodó állam fogalma takarhatja mindazt, ami a szociális tartalmat jelenti. Alternatívaként ott van a védelmező állam is (ez háborús időkben különös hangsúlyt kap), de szerintem szerencsésebb a gondoskodó jelző, mert a gondoskodás magában foglalja a védelmet is, ráadásul dinamikusabb, politikailag mozgósítóbb erejű, mint a védelem. A gondoskodó állam gyakorlatilag azt mondja, ha rászorulsz, segítünk neked; ha bajban vagy, számíthatsz ránk; ha állampolgár vagy, akkor szociális jogaid is lesznek; ha rossz a helyzeted, nem maradsz egyedül. Ebből az is következik, hogy nem tréfálkozni kell a csirke far-hát hatósági árán, hanem támogatni, és számonkérőleg felvetni, miért csak kevés termékre terjed ki ez az intézkedés. A gondoskodó állam koncepciója alapján minden olyan intézkedést pártolni kell, amit eddig a baloldal neoliberális indíttatásból elutasított. A baloldalnak nem a piac az istene – ezt meg kell hagyni a tradicionális liberálisoknak –, hanem a választók azon érzete, hogy megvédi őket a piac kegyetlenségétől, a kiszolgáltatottságtól. A gondoskodó állam aktorai segítséget kérnek a választóktól ahhoz, hogy segíthessenek.

Egy ilyen fogalom az oktatási esélyegyenlőségtől kezdve a méltó egészségügyi ellátásig terjedő lehetőségeket tartalmazza – a fogalomból szükség szerint, az aktuális helyzetből következően, mindig minden kibontható.

Kérdés, mit kezdjünk a hagyományos baloldali tematikával, nevezetesen a tőke korlátozásával, illetve a társadalmi egyenlőség tanával. Politikai értelemben ezek kezelhető kérdések. A szabad nemzet fogalma lehetőséget ad arra, hogy egy baloldali párt kihangsúlyozza: a tőke túlhatalma korlátozza a szabadságot, hiszen például mit ér a jogegyenlőség, ha egy magánember keveredik jogvitába egy multival? Tehát a baloldal szociáldemokrata módon mondhatja: nem a tőkével van bajunk, hanem a tőke túlhatalmával. (Ezek a problémák egyébként a munkáltató-alkalmazott viszonyában rendszerint felmerülnek.)

A társadalmi egyenlőség tekintetében pedig azt lehet mondani, amit a nyugat-európai szociáldemokrácia is állít: a társadalmi egyenlőség eddig soha nem megvalósult lehetősége helyett esélyegyenlőséget kívánunk teremteni.

Ezek vázlatos és nagyon röviden kifejtett gondolatok, de lehet, hogy előrelendítik a megújítandó szocialista önazonosságról szóló gondolkodást. Mindenesetre jók arra, hogy a szocializmus szót egy baloldali párt úgy szerezze vissza, hogy hozzáteszi a nemzet javát, és egyben elhatárolódik a szocializmus politikailag lejáratódott fogalmától.

A létezett szocializmus zsákutca volt, a magyar szocializmus identitásszempontból és politikailag is követhető út. Nem szabad teljesen megválni attól a történettől és hagyománytól, amit a magyar szocializmus históriája tartalmaz. Véleményem szerint a megújított magyar és nem internacionalista hangsúlyú szocializmusfogalom és szocialista identitás folytathatóvá teszi az eddigi történetet.

Legközelebb két év múlva, 2024-ben lesznek európai parlamenti választások. Itt, miután az egész ország egy választókerület, mindegyik párt önmagát fogja megmérni. Így aztán az elkövetkezendő két év fontos lehet egy baloldali építkezés szempontjából. Tehát most kell gondolkodni.

A liberális alternatíva intézményesen rég halott. Kormányzati alternatíva van; pontosabban szólva, csak az van, csak az maradt. A radikális jobboldali alternatíva politikailag, intézményesen, parlamentárisan éppen új életre kel. Most a baloldal haldoklik. Nekem pedig kedvemre való lenne, ha több fogás, több politikai alternatíva lenne az étlapon. Többek között ettől vagyok liberális, és liberálisként egyben politikai hajléktalan.

Gerő András / ÉS / LXVI. évfolyam, 21. szám, 2022. május 27.