Az egyik ehhez kapcsolódó leggyakrabban felmerülő kérdés az, hogy vajon amikor a picik új, számukra még ismeretlen szavakat hallanak a környezetükben, hogyan következtetik ki, hogy mire utalhat az adott szó? Nem könnyű feladat ez, hiszen még az olyan helyzetekben is, amikor további ‘segítséget’ kapnak - például a megnevezés közben rámutatunk egy tárgyra - a lehetséges jelentések száma még mindig szinte végtelen.

Ki tudja, vajon az új szó a tárgy bizonyos tulajdonságára utal-e, esetleg a tárggyal kapcsolatos cselekvésre, netalán a tárggyal kapcsolatos attitűdünkre? Erre a kérdésre kereste a választ Marno Hanna, a Közép-európai Egyetem (CEU) Kognitív Tudományok Tanszékének, illetve az ELTE PPK Kognitív Pszichológia Tanszékének kutatója legújabb vizsgálatában, amelyet múlt héten publikált az Amerikai Pszichológiai Társaság: Is 2-year-old children’s referential disambiguation of a novel word primarily aimed at identifying the word meaning or at understanding their communicative partner? - PsycNET (apa.org)

A nyelvelsajátítással foglalkozó kutatók régóta próbálnak választ találni erre a kérdésre, és a sok évtizedes munkának köszönhetően úgy tűnik, bizonyos dolgokat meg is tudtunk már. Fény derült például arra, hogy ha az új szó olyan helyzetben hangzik el, hogy közben egy ismerős, illetve egy ismeretlen tárgy van jelen, akkor a babák mintegy ‘automatikusan’ az ismeretlen tárggyal kapcsolják össze az új szót, azaz nem feltételezik, hogy a már ismert tárgynak lenne a szó a ‘második neve’. Bizonyos kutatók ezt a jelenséget az ún. ‘Újdonság hipotézissel’ magyarázzák, miszerint a babák figyelmi rendszerébe kvázi ‘kódolva’ van, hogy az új ingereket automatikusan asszociálják egymással – ebben az esetben például az új szót az új tárggyal.
De vajon valóban csupán ilyen figyelmi automatizmusok határoznák meg, hogy a babák hogyan tanulnak a környezetüktől? Hiszen ha belegondolunk, a nyelvelsajátítás egyik legfontosabb célja az, hogy hatékonyan tudjunk kommunikálni, azaz megértsük, hogy a másik mit szeretne kifejezni számunkra, és ennek megfelelően válaszolni is tudjunk. Miért lennének ezzel máshogyan a kisbabák?

A vizsgálatban a kutatók erre a kérdésre keresték a választ. A kísérlet során egy személy először egy ismeretlen tárgyat mutatott a babának, ezzel a tárggyal pár percig közösen játszottak, majd ő kiment a szobából és a játékot otthagyta a babának. Ezután egy másik személy lépett be a szobába, aki hozott még további három, szintén ismeretlen játékot, és anélkül, hogy elkezdett volna játszani a babával, az új játékokat letette a baba elé, majd kiment. A baba pár percig egyedül játszhatott mind a négy játékkal, majd a kísérlet végén visszajött a szobába az a személy, akivel korábban a baba együtt játszott, és kérte a babát, hogy pakolják össze a játékokat egy tálcán. Ekkor azonban, miután a baba az összes játékot rátette a tálcára, és már majdnem elindultak volna kifelé, a kísérletvezető hirtelen megállt, és ezt mondta neki: ‘Várj csak! A Bityét hagyjuk itt az asztalon, hadd játsszon majd vele a többi gyerek is, jó? Visszatennéd az asztalra a Bityét?’. A kérdés az volt, hogy vajon melyik tárgyat fogja a baba választani.

A kutatók úgy feltételezték, hogy ha a Bitye szó jelentésének a kikövetkeztetése az ‘Újdonság hipotézisnek’ megfelelően azzal függene össze, hogy a babák számára melyik tárgy a ‘legújabb’, akkor random módon kéne hogy válasszanak a tárgyak közül (illetve nagyobb eséllyel választanának a később behozott három tárgy közül, mivel ezek relatíve ‘újabbak’ az első tárgyhoz képest, amivel közösen játszottak). Ha viszont a szó jelentését úgy próbálják megfejteni, hogy arra a kérdésre keresik a választ ‘Vajon melyik tárgyra utalhat a néni, amikor azt kéri, hogy tegyem vissza a Bityét?’, akkor valószínűleg arra a következtetésre fognak jutni, hogy a Bitye az a tárgy, amivel korábban közösen játszottak együtt, hiszen ezzel kapcsolatban volt közös élményük.

Az eredmények ezt az utóbbi feltételezést támasztották alá, mert a babák túlnyomó része valóban az első tárgyat választotta ebben a helyzetben. Későbbi kontroll vizsgálatok során pedig az is kiderült, hogy nem azért választották az első tárgyat, mert esetleg szimplán asszociálták volna a kísérletvezetőt a tárggyal - amikor a kísérletvezető csupán azt kérte, hogy az egyik játékot (nem pedig a Bityét) hagyják ott az asztalon, akkor a gyerekek már random módon választottak a négy játék közül. Szintén ez történt akkor is, amikor az első kísérletvezető helyett egy harmadik, ismeretlen személy jött vissza, és kérte a babákat, hogy hagyják az asztalon a Bityét, tehát az is kizárható, hogy a babák választása a tárgyat megnevező személytől függetlenül, esetleg csak a babák saját preferenciáját tükrözte volna.

Ezek alapján tehát igazolást nyert a kutatók azon feltételezése, hogy az új szavak jelentésének megértése során nem csupán automatikus figyelmi mechanizmusok lépnek működésbe, hanem elsősorban a beszélgetőpartner szándékának a kikövetkeztetése az, amire támaszkodnak a babák. Ha tehát azt szeretnénk megérteni, hogy a hatékony nyelvelsajátítás milyen tényezőkön múlik, fokozott figyelmet kell szentelnünk azokra a szociális-pragmatikai jelekre, amiket a gyermekek számára nyújtunk, miközben új szavakat és kifejezéseket használunk a jelenlétükben.