A kert makulátlan, minden fűszál a helyén, szépek a virágok is. Bálint György megengedheti magának, hogy ne így legyen?

A suszternek ne legyen lyukas a cipője. Sokat adok arra, hogy a kertem, a környezetem olyan legyen, mint amilyenről mindig beszélek. Az öregség egyik szomorú hozadéka, hogy nem tud az ember mindent tökéletesen megcsinálni, például a kertjét sem.

Hányszor volt olyan az elmúlt száz évben, hogy nem volt kedve foglalkozni a kertjével?

Nem volt ilyen. Gazdálkodó családból származom, az elődeim mellett az utódjaim is főleg a földműveléssel foglalkoztak és foglalkoznak. Egyértelmű volt, hogy ahogy elkezdtem cseperedni, érdekelt hogyan metszik a szőlőt, hogyan aratnak búzát. Soha nem volt vita a családban arról, hogy melyik mesterséget válasszam.

Meg sem fordult a fejében más?

Sok más is érdekelt, de ez természetes. Mindig vonzott az irodalom, szerettem a zenét, a festészetet és más művészeteket is. A gondolkodásom középpontjában azonban mindig a szakmám állt.

A kertészet – legalábbis ahogy ön beszél róla – szintén egyfajta művészetnek tűnik.

Valóban, hiszen a kertészet is képes arra, hogy embereket, közösségeket hozzon közel egymáshoz. Márpedig az utóbbi harminc-negyven évben – amikor már kezdtem öregedni – egyre inkább ráébredtem arra, hogy ez rendkívül fontos. Az úgynevezett osztálytársadalom az utóbbi ötven évben megszűnt. Még Magyarországon is, pedig itt mélyebb gyökerei voltak, mint máshol. Örülök, hogy ez a nagy társadalmi változás bekövetkezett. Apám humanista gondolkodású ember volt, mindig arra nevelt, hogy becsüljem meg a másikat, tekintsem őt egyenrangúnak. Ez a folyamat a világon egyre inkább erősödik. Emiatt örülök, de azért rettentő szomorú vagyok, hogy más, teljesen hibás társadalmi elképzelést akarnak rákényszeríteni az emberekre egyesek.

2018-ban a hazai belpolitikai helyzetre reagálva azt nyilatkozta, optimista, de egyre kevesebb oka van erre. Most, hogy látja?

Ma is ez a véleményem. Szomorú vagyok amiatt, hogy ilyen körülmények között kell befejeznem az életemet. Azt látom, hogy más országokban sokkal jobban megértik és kifejezik azokat a gondolatokat, amelyek engem is foglalkoztatnak és egyet is értek velük.

Mondana ilyeneket?

Meggyőződésem, hogy nincs jobb program a társadalom számára a francia forradalom hármas jelszavánál: szabadság, egyenlőség, testvériség. Legfeljebb az utóbbit már szolidaritásnak hívom. Gazdaságilag sem tudok hatásosabb célkitűzést az emberiség számára.

Azt is jelezte korábban, hogy Magyarország sajátos diktatúra felé tart. Az ön szájából hallani ezt különösen ijesztő, hiszen nem egy diktátor ténykedését élte végig.

Mostanában úgy szeretik jellemezni hazánkat, hogy autokrácia, de alapjában véve nem más, mint egy valóságos diktatúra. A társadalom felső elitje élvezi ki az egész társadalom termelési munkájának eredményét. Úgy, hogy a kutya sem foglalkozik az „alsóbb” réteggel. Nem foglalkoznak a dolgozókkal, akik a mindennapi munkát elvégzik, a gyerekekkel, az öregekkel meg pláne nem. Nekik főképp nehéz sorsot jövendölök. 

Ön holokauszt-túlélő. A vészkorszakról ugyanakkor csak az utóbbi években beszélt.

Tényleg nem szívesen beszélek erről, évtizedeken keresztül hallgattam is. Ilyenkor – de egyébként is –, sokszor gondolok azokra a bölcsességekre, amelyeket apámtól hallottam. Volt egy olyan időszak a második világháború előtt, amikor a gazdasági helyzet még elég jó volt, de voltak jelei annak, hogy a zsidóságot a társadalom „szemetjének” tekintették. Ebben az időben zsidó osztálytársaim közül sokan nevet változtattak, megkeresztelkedtek. Én is megkérdeztem apámat, hogy mi miért nem csináljuk ezt, hiszen nem voltunk hívő zsidók, nem volt közünk a valláshoz. Apám azt mondta: mi majd akkor keresztelkedünk ki, fiam, ha a zsidókat már nem üldözik. A zsidók egyébként volt, amit rosszul csináltak, például szokatlanul lassan asszimilálódtak. Arról viszont senki sem tehet, hogy milyen országba, városba, családba születik. Magyarország ráadásul nem használta ki azokat az értékeket, amelyek a zsidó származású emberekben lakoztak. Ők többségében ugyanis tudósok, művészek és más értelmiségi elitbe tartozóak voltak.

Önt munkaszolgálatba hurcolták, mielőtt egy megsemmisítő táborba került.

Két évig voltam munkaszolgálatos. A sok rossz és nehéz dolog közül, amelyeket átéltem, észleltem emberséges dolgokat is. A keretlegények között ugyanis voltak rendes emberek is. Olyanok is persze, akik azért lettek keretlegények, hogy más embereket kínozhassanak. Mégis úgy gondolom: a holokauszt teljesen idegen volt a társadalomtól. A társadalom egésze egészségesebb gondolkodású, mint a hitleri nácizmus volt. Úgy mondom ezt, hogy családomat teljesen elpusztították.

Meg lehet bocsájtani valaha?

Én megbocsájtó természetű vagyok, és egy érdekes dolog erősített meg ebben, A felszabadulás egy megsemmisítő táborban ért. A felszabadító amerikaiak egy szanatóriumba utaltak be, egy olyan üdülővárosba, mint például Balatonfüred. Itt egy olasz származású nővérrel Annunciáta-val találkoztam. Azóta sem tudom miért, de támogatott, ápolt, érdekelte honnan jöttem, kik a szüleim. Én is nagyon tiszteltem őt, például azért a tulajdonságáért, mert magáról soha nem mesélt semmit sem. Amikor elhatároztam, hogy hazajövök és már elég erősnek is éreztem magam ehhez, akkor megkérdeztem tőle, mivel tudnám meghálálni azt a sok jóságot, amit tőle kaptam. Két dolgot kért tőlem: vegyem fel a katolikus vallást, és, ha hazamegyek ne vegyek elégtételt senkin, azokért a borzalmakért, amelyek velem történtek. Komolyan vettem mindkettőt, úgy érzem most, életem vége felé, hogy eleget is tettem ezeknek. Igyekeztem minden rosszat és ezek következményeit elfelejteni és a magam módján valamit átadni abból az ismeretből, amellyel rendelkeztem.

A nácizmus kiirtotta a családját, majd a kommunizmus kisemmizte önt. Miért maradt az országban?

Sok lehetőségem volt elmenni más országba egzisztenciát teremteni, de az emigrálás soha nem fordult meg komolyan a fejemben. Itthon tartott mindig a magyar kultúra – amelyet a kitűnő gyermekkorom és a tanáraim miatt szívtam magamba – és a termőföld. Mindig az érdekelt, miként lehet az, hogy egy mag bekerül a földbe, amely elég nedves és elég meleget kap, majd kifejlődik egy növény. Ezután újra magot hoz, ami újra bekerül a földbe. Ez a ciklus életet hoz létre, nemcsak a növényeknek, hanem az állatvilágnak, sőt az embereknek is. Az alap, hogy mindig kell lennie termőföldnek. A munkám is mindig ehhez kapcsolódott. Az első szakkönyvem 1967-ben jelent meg, persze sok minden nem érvényes ma már belőle, de az is a termőfölddel foglalkozott.

Sokat mesél az édesapjáról. Ő a példaképe?

Apám egy világítótorony volt az életemben. Most is az, pedig már nyolcvan éve meghalt. Azok a gondolatok, amelyekre ő tanított engem, a mai napig a legfontosabbak számomra.

Ma már Bálint gazda a Facebookon is aktív, több mint 430 ezren követik. Hogy jött az ötlet?

Nehezen. Amikor a számítógép kezdett elterjedni hazánkban, én épp országgyűlési képviselő voltam. Nem volt rá akkor szükségem, volt ugyanis személyzet körülöttem, akik elvégezték az ilyen munkákat. Amikor ennek a korszaknak vége lett, hiányérzetem támadt, hogy én ebből kimaradtam. Nagy szerencsémre az unokám érdeklődik az informatika iránt és megtanított a számítógép használatára. Ő vett rá, hogy indítsak egy honlapot. Talán felismerte azt a lehetőségemet, képességemet, hogy egyszerűen el tudom mondani a gondolataimat. Sikeres volt, azóta is csináljuk, örülök az eredményeknek.

Zsúfoltak voltak az elmúlt hetei, a hazai sajtó mellett a francia Libération és a brit Reuters is önnel foglalkozott.

Igen, az egyik legnagyobb példányszámú párizsi napilap két oldalas cikket írt rólam. Ez életem egyik komoly eredménye, hiszen németül sok írásom jelent meg, de franciául nem. A Reuters videót is felvett velem, sokan gratuláltak miatta a Facebookon.

Vasárnap ünnepli a századik születésnapját. Nagy ünnepség lesz?

Azt tanultam a családban, hogy az ember ne az ünnepnapoknak, hanem a hétköznapoknak éljen. Nálunk otthon soha nem volt semmi különleges ilyenkor, legfeljebb kicsit jobb vacsora, valami olyan, amit szerettem. Nem ünnepeltünk. Ezt szeretném most is megvalósítani, amennyire tőlem függ. Szűk családi körben, egy közeli ismerős vendéglő kertjében szeretnék lenni. Szép kertjük van egyébként.

Névjegy

• 1919. július 28-án született Gyöngyösön. Gyermekkorát a család gyöngyösi és gyöngyöshalmaji birtokán töltötte.
• 1941-ben szerzett kertészmérnöki oklevelet a Magyar Királyi Kertészeti Akadémián. 1942-ben munkaszolgálatra hívták be.
• 1944-ben Mauthausenbe, majd a gunskircheni megsemmisítő táborba hurcolták. A háború után hazatért, a gyöngyöshalmaji birtokon megpróbálta folytatni a gazdálkodást.
• 1948-ban kulákká nyilvánították, ezután költözött Budapestre.

nepszava.hu