A közelmúlt nagy tudományos áttörése, a Hunyadiak genetikai örökségének azonosítása, a Magyarságkutató Intézet zajos sikere. Az olvasók döntő többsége feltehetően nem látja át a tudományos publikálás szövevényes rendszerét, emiatt hasznosnak érzem, ha pár megjegyzést fűzök a történethez, mint tudományos kutató és mint több folyóirat szerkesztője.

Az eredményeket publikáló Helyion valójában nem nemzetközi szakfolyóirat, hanem egy úgynevezett predátor (azaz ragadozó) újság. Ez azt jelenti, hogy ha a szerző kifizet egy bizonyos összeget, akkor kis túlzással a nagyi bejglireceptjeit is leközölheti benne. Az újság felvállalt filozófiája (sajnos egyre több ilyen folyóirat létezik), hogy mindent leközölnek, ami – szerintük – megfelel a tudományos sztenderdeknek. Az alábbiakban látni fogjuk, hogy azért a sztenderdek nem mindenhol ugyanazok.

Röviden, a fent említett cikk kéziratát biztosan nem nézte meg alaposan sem bíráló, sem szerkesztő.

Csak azt nézték meg, megjött-e az utalás. A cikkhez megadott kulcsszavak között szerepel a „Hungarian Nobel family”, ami nemcsak elég bugyuta választás, de aki tud angolul, annak felejthetetlen perceket okoz. És még fizetnek is érte.

Egy másik ordító nyelvi hiba („In the framework of on interdisciplinary research”) megint csak elkövethető lenne önmagában, de finoman utal arra, hogy senki sem bíbelődött sokat ennek a cikknek az érdemi bírálatával. Ez viszont már felveti azt a kínos gondolatot, hogy vajon a tudományos részben mi lehet hibás, illetve helyes.

A legnagyobb kutatók legjobb cikkei is sokszor 10-15 oldalas értékelést kapnak egy-egy erősebb szakmai folyóiratnál. Ezek a kritikai észrevételek részben hibákra mutatnak rá, részben javaslatokat tesznek arra, hogyan lehetne javítani a cikken, esetleg érdekes tudományos vitákat indítanak el a szerzők és a bírálók között. A szerzőnek nem kell mindennel egyetértenie, de kristálytisztán és finoman meg kell indokolnia, ha egy változtatási javaslatot nem fogad meg. Komoly és megbízható szakfolyóiratban ezen procedúra nélkül nem jelenik meg közlemény. Ilyen bírálat itt vagy nem született vagy igen nagyvonalúan kezelték az ügyet. Ez a predátor, üzleti lapok jellegzetessége.

Kicsit tovább olvasva már én éreztem magam kínosan, amikor Mátyás királyunk nevét sem sikerült helyesen leírni (angolul Matthias Corvinus, latinul Mathias Rex, a cikkben pedig az üdítően innovatív Matthias Rex forma szerepel).

Miért publikálnak egy ilyen lapba?

Felmerül a kérdés, ki és miért publikál ilyen lapokban? Először is az, akinek pénze van rá (1950 amerikai dollár + adó a tarifa). Másrészt, aki nem szeret bírálókkal bíbelődni (ami a tudomány veleje, kár ezt kihagyni), aki érzi, hogy gyengécskék az eredményei, aki esetleg tudja, hogy kicsit kozmetikázni kellett az adatokat, aki szeretne gyorsan túllenni rajta.

Bármi is az ok, ezeknek a lapoknak a léte is komolyan fenyegeti a tudományt.

Alapjaiban, ugyanis a független bírálás (peer review) mindennek az alapja, minőségellenőrzés, konstruktív kritika. Emiatt nem mondhat egy tudós azt, amit csak akar (újságíró, művész, politikus ebben sokkal szabadabb). Még egy gondolatjelbe is beleköthetnek a kollégák egy komoly lapba benyújtott kézirat bírálatában.

Felmerül egy másik kérdés is: vajon egy ilyen alaposan megtámogatott kutatás, ennyi remek kutatóval, ilyen bőkezű intézményi háttérrel miért nem vállalja be, hogy rendes lapban közli az ország kulturális élete szempontjából potenciálisan kiemelkedőn érdekes, izgalmas eredményeket (ebben nem volt semmi cinizmus, tényleg érdekes téma). Sietni kellett? Nehéz elégetni ennyi pénzt máshogy? Esetleg önbizalomhiány?

Utóbbira tippelnék a cikk továbbolvasása után. A stílus egy kisiskolásoknak szóló mesekönyvé, a Tenkes kapitánya forgatókönyve nézhetett ki talán így, csak ott a ravasz kurucok szívatták a bugyuta labancokat. Van itt szó népi hősökről, heroikus cselekedetekről és a harcra kész fekete seregről. Csupa olyanról, amit egy jobb lap főszerkesztője egy nagy ásítás lendületével ki is húz a kéziratból.

Gyenge tudomány

A cikk címe eleve értelmetlen, hiszen nem a Hunyadiak genetikai öröksége, hanem genetikai eredete a cikk témája, de hát ezt miért az olvasónak kellene jobban tudnia? A rendkívül gyenge adatbázis alapján igen-igen óvatos következtetéseket szabadna csak sugallni, de itt vaskos állításokat látunk. Pár lelet alapján a génmintázatok kontinensnyi kiterjedésű és évezredes időskálájú téridő-változásait hogy lehet felvázolni? Ha kiderül, hogy egy-egy talált minta egy kereskedőből vagy egy odahurcolt rabszolgából származik, újra kell írni a történelmet?

A Korvin János anyai leszármazási vonalát felvázoló történetet, ha jól számolom, 20 lelet alapján „rekonstruálták”: van köztük bronzkori litván, török, két longobárd, középkori finn – vagyis térben és időben egyaránt igencsak vegyes társaság. Ugyanannyira lehet nyugat is az a kelet és észak is az a dél, ilyen adatok mellett. Bízzunk benne, hogy az archeogenetika ennél azért komolyabb tudomány.

Amit biztosan megtudunk, hogy akinek az édesanyja mediterrán, annak a génállományában egy kicsit gyakoribbak lesznek a mediterráneumra jellemző genetikai mintázatok. Ezzel a megállapítással tényleg kár lett volna egy bivalyerős lap szerkesztőségének ajtaján dörömbölni. Megjegyzem, a kutatásból származó adatok nyilvánvalóan hasznosak lehetnek a későbbi munka során.

Röviden, ez gyenge tudomány, szennylapban közölve, jó pénzért. Nem túl elegáns, de bizonyos intézmények kirakataiba ezt is ki lehet tenni. A tudósok viszont, remélem, nem adják fel, hogy a tudományra szabadult hatalmas demokrácia ellenére is tisztán tartják a forrásaik vizét. (24.hu)