h i r d e t é s

Kórházból a szociális otthonba…tényleg ennyire fáj az emberi méltóság ára a kormánynak?

Olvasási idő
3perc
Eddig olvastam

Kórházból a szociális otthonba…tényleg ennyire fáj az emberi méltóság ára a kormánynak?

2016. július 11. - 17:10
0 komment

 

Elgondolkodtatott Novinics Ildi ápolókollégám írása Orbánék legújabb húzásáról, vagyis arról, hogy az ápolási (krónikus) osztályokat megszűntetnék a kórházakban, illetve pontosabban ezek áthelyezésre kerülnek a szociális intézményekbe.

Forrás: nol.hu

Első ránézésre van benne racionalitás, hiszen zömében ott is képzett ápolók és gondozók dolgoznak, mégis a jelen felépítése és felszereltsége, humán- és eszközbeli erőforrásai ennek az ágazatnak nem elegendőek ahhoz, hogy ezt a feladatot megfelelően el tudják majd látni.

Orbánéknak szokása pénz és paripa nélkül kiosztani új feladatokat, főleg ha az ilyen társadalmilag fontos szerepet betöltő ágazatokról van szó, mint például az egészségügy, a  szociális ellátás és az oktatás.

Ez esetben sincs ez másként.

Anyukám szociális otthonban dolgozik.

Idén Anyák napján is dolgozott éppen, úgyhogy ott voltam gyorsan kénytelen meglátogatni, munka közben, hogy villámgyorsan adhassak neki 2 puszit meg egy sütit.

Az épület egy régi 3 szintes panelszerű épület, hosszú, homályos, áporodott szagú folyosókkal, kopott pévécé padlóburkolattal és öreg bútorokkal.

Elgondolkodtató, hogy vajon szándékosan ilyen nyomasztó ez a hely, hogy a bekerülők minél hamarabb „távozni” akarjanak – mert itt elmegy az ember maradék életkedve is, abban biztos vagyok -  vagy csak azt hivatott hűen tükrözni, hogy mennyire elhanyagolt és lesajnált terület a szociális szféra az állami intézményrendszeren belül is.

Anyáék emeletén (igen, az egész emelet az ő felügyeletükre van bízva)  50-60 zömében fekvőbeteg, etetésre-itatásra, mosdatásra, tisztába tételre szoruló idős, beteg és rokkant „lakó” jut 2 gondozó-ápolóra per műszak.

Náluk például van egy körülbelül 20 ágyas részleg, ami a legközelebb esik a nővérszobához és egy zárt üvegajtóval van elrekesztve az emelet többi részétől. Itt vannak a pszichiátriai betegségekkel küzdők, illetve azok, akik hajlamosak elszökni vagy betegtársaikra is veszélyesek.

Tehát a maradék 30 ellátott a lezárt folyosószakaszon kívül – lényegében felügyelet nélkül van, Anyáék pedig valami varázslatos módon mégis képesek arra, hogy az üvegajtón kívül esők is megkapnak mindent, ami szükséges számukra és észlelik a kintiek problémáit is, annak ellenére, hogy sem kamera, sem egyéb eszközös megfigyelőrendszer nem áll rendelkezésükre, sőt valahogy még kedvesek is tudnak maradni ebben a rettentő depresszív környezetben.

Orvosi ellátást igény szerint a városi háziorvosi ügyelet biztosít, aki ha úgy ítéli meg, akkor mentőt hív azokhoz a lakókhoz, akik rosszul vannak.

Ide kívánja az egészségügyi államtitkár áthelyezni az ápolási osztályon ellátott, adott esetben haldokló betegeket.

Rövidke kórházi pályafutásom során volt alkalmam a főállásom mellett (intenzív osztály) dolgozni egy-egy fél évet krónikus belgyógyászati és onkológiai osztályon (elfekvőn) és onkológiai osztályon is.

Ezek a betegek azok, akiket haza nem lehet küldeni, mert többnyire felkelni sem tudnak és az állapotuknak megfelelően intravénásan adott gyógyszerre, fájdalomcsillapítóra,  infúzióra, tápszerre, sebellátásra vagy épp folyamatos felügyeletre szorulnak. Önmagában egyik sem nagy feladat egy szakképzett nővér számára, de mindenképp kell mellé egy állandó orvosi jelenlét és semmiképp nem testálnám arra az emeletenkénti két ápolóra még pluszban ezeket a több odafigyelést igénylő betegeket a már meglévő 50 lakó mellé, mert lehetetlen ennyi embert lelkiismeretesen, tisztességesen ellátni és ápolni, mikor így is futószalag-szerű a munka.

Azt már meg sem merem említeni, hogy alapvetően mi úgy tanultuk, hogy a betegekről való gondoskodás része kellene legyen az, hogy a lelküket is igyekszünk kicsit ápolni, de erre a magyar egészségügyi rendszer általánosságban véve nincs felkészülve és 50-60 beteg/ 2 ápoló „felszereltséggel” gyakorlatilag alkalmatlan is erre.

Leszögezem, még mielőtt bárki félreértene: nem a dolgozók hibája, hogy napi 2x50 pelenkacsere, etetés, gyógyszerbeadás, mosdatás, ágyazás, majd ezek dokumentálása és egyéb váratlan események kezelése mellett emberinek lenni nem marad idő és lelkierő, energia sem, pedig ez kellene a legjobban.

A magatehetetlennek, a haldoklónak is kijárna az emberi méltóság és tisztességes bánásmód (fájdalomcsillapítás, testi higiéné stb.) az utolsó percig.

Ráadásul lehetne ezt szépen is, hiszen van rá példa.

Vannak a világban hospice házak (a hospice a súlyos betegségük végstádiumában levő, elsősorban daganatos betegek humánus, összetett ellátását jelenti), lehetne erről példát venni és ennek állami megvalósítására törekedni.

Lehetne, ha ebben az országban nem az utolsó utáni érték lenne az ember.

Az ember, aki dolgozott, aki gyermeket nevelt, aki épített, aki a munkájával hozzátett valamit az ország épüléséhez és fejlődéséhez vagy épp segített másokon, mint Ildikó vagy az ő Anyukája.

Miniszterelnök, Miniszter és Államtitkár urak!

Miért sajnálják még ezt is tőlük???


 

h i r d e t é s