Együttérzéssel figyelem a magyar irodalom megtisztításáért folyó, sziszifuszi, de előbb-utóbb talán mégis eredményre vezető küzdelmedet. Előrebocsátom, nekem már régen feltűnt, hogy Antal Szerb lényegesen hosszabban elemzi a világ irodalmát, mint nemzetünkét, nem is leplezve, melyiket tartja többre. Amikor az iratmegsemmisítőbe küldtem A világirodalom története című kötetét, bevallom, egyúttal bezúzattam Magyar irodalomtörténetét is, abból kiindulva, hogy ilyen mértékű aránytévesztés magát a szerzőt teszi hiteltelenné. Rettenetes lenne, ha ezek a nézetek tovább fertőznék a magyar emberek mindennapjait.

Meg vagyok győződve arról, hogy a katona, aki árokba lőtte Antal Szerbet, e két irodalomtörténeti munka alapos összevetése után hozta meg mai szemmel nézve kissé elhamarkodottnak tűnő döntését. Hozzáteszem, nem vagyok híve semmiféle erőszaknak, ugyanakkor józanul mérlegre kell tennünk a globalista világkultúra térhódításának ifjúságunkra gyakorolt hatását is. Mint a törvények útvesztőjében nehezen eligazodó ember, ezért hozzád, a tapasztalt jogászhoz fordulok, látsz-e módot arra, hogy ez a családját szerető, dolgos fiatalember tette enyhébb elbírálásban részesüljön.

Tudom, a kormánynak semmiféle ráhatása nincs az ügyészség munkájára, de talán a Civil Együttműködési Fórum mozgósítani tudná a közvéleményt, hogy ennek a forrófejű, de alapvetően jószándékú fiatalnak ne kelljen hosszú hónapokra elszakadnia családjától. Visszatartó erejű lehetne egy tetemes, esetleg százezer forintot is elérő pénzbüntetés, természetesen az indokokat minden részletében feltáró beismerés mellett.

Aggodalommal látom, hogy Szerb, már csak a névválasztásával is, egyáltalán nem áll egyedül nemzeti irodalmunkat lekicsinylő nézeteivel. Az egyébként is hírhedten léha életet élő Bródy Sándor például A tanítónő című munkájával folyamatosan hangulatot kelt pedagógusbér-felzárkóztató programunk ellen, hogy a keleti nyitást nyíltan semmibe vévő folyóiratot jegyző Babits Mihályt ne is említsem.

Lehet, hogy tévedek, de mindannyiójuk közül a globalisták üdvöskéjét, Kosztolányit tartom a legveszélyesebbnek, nyugatmajmoló affektálásával. Nem, most nem Andréról van szó, bár azt őszintén remélem, hogy az ő tőzsdei spekulációi mihamarabb a Gazdasági Kollégium elé kerülnek. Tűrhetetlen, hogy abban a nehéz időszakban, amikor nemzeti tőkésosztályunk reprezentánsai minden garast az élére állítanak, hogy megőrizzék alkalmazottjaik jólétét és biztonságát, egyesek spekulációval szerezzenek vagyont.

Hosszasan sorolhatnám a csendes kollaboránsok neveit is, de nem kenyerem a parttalan sárdobálás.
Tóth Árpádot is csak azért említem meg, mert ha elkerülte a figyelmeteket, éppenséggel a büntetőjogilag enyhébb megítélés alá eső műfordítás sem veszélytelen, különösen franciáról, amivel a szerzők a nemzetet egy alaktalan, liberális masszában szeretnék feloldani. A nézetek nyílt ütköztetését mindenek felett pártoló emberként így az ő esetében megelégednék néhány évi foglalkozástól való eltiltással is; Szilárdnak ez nyilván nem okozhat gondot.

Kedves Zoltán, remélem, e néhány sorral hozzájárulhattam közéletünk régóta esedékes megtisztulásához. Ha a nemzet megmaradásáról van szó, nincs helye semmilyen finnyáskodásnak.

Ölel őszinte híved,

egy aggódó magyar állampolgár