Két évtized telt el az ezredforduló óta. És mi – világszerte, de Magyarországon különösen – egy tapodtat sem mozdultunk előre. Felnőtt és kihullott a rendszerből egy egész generáció. Akik megmaradtak pont olyan arrogánsak és cinikusak lettek, mint azok, akiknek elviekben jó példával kéne szolgálniuk.

Szolgálat. Érdekes szó, egy vezető esetében ez lenne a legfontosabb feladat. Különös, hogy éppen azok kérdőjelezik meg ezt, akiktől elviekben a vezetők hatalma származik. Újabb példa a nép nemtörődöm cinizmusára. Képes megszavazni olyan veszélyes ámokfutókat és bűnözőket is, akik hangzatos lózungokat puffogtatva az ezzel gerjesztett füst alatt további bűncselekményeket – többnyire irdatlan összegű sikkasztást – követnek el.

Ami azonban ennél is súlyosabb, képes a kompromittálódott politikust továbbra is megtűrni nyakán. Hogy ezzel a választó nemcsak magát, de saját gyermekeit is a politikai prostitúció út széli kurvájává teszi? A jelek szerint ez senkit nem érdekel.

Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy egy Donald Trump, egy Boris Johnson bármilyen kvalitást fel tud mutatni? Trump apja örökségén beleszületett a jóba. Elkényeztetett kölyökként mondhatjuk, hogy az anyatejjel szívta magába a cinizmust és az arroganciát. És bár jóllehet, ezek a tulajdonságok hasznára váltak máig tisztázatlan üzleti ügyletei, valamint olcsó tévészereplései során, semmiképpen sem szerencsés tulajdonságok egy politikai vezető esetében.

Lényegében a mai globális politikai paletta gyászos képet fest. Olyan vezetőkkel, mint amilyen Putyin, vagy Bolsonaro nehéz elképzelni bármilyen megbékélési folyamatot, hogy békés átmenetről ne is beszéljünk.

Hol basztuk el ennyire?

Valamiért a jelenleg aktív kora második felét töltő generáció úgy szocializálódott, hogy megkapott minden elképzelhető lehetőséget, ami a munkalehetőségek páratlanul széles palettáját illeti. Többségük ma nyugdíj előtt áll. És nem sokan nézhetnek elébe aranyéletnek. A hazai viszonyokról nem is érdemes szót ejteni. Ez a generáció – akár magyar, akár a nyugati viszonylatban nézzük – beleszületett a jóba. Olyan jogokat élvezhettek, amiket elődjeik nem ritkán életük árán vívtak ki. A Ratkó-korszak is arról szólt, hogy minél több dolgozó legyen, akik az egyébként vezetőitől működésképtelen rendszert egyben tartják. Érdekes módon ezek az emberek hőzöngenek a legjobban, amiért a fiatalabbak a rájuk kirótt sokkal szigorúbb elvárásoknak töredékfizetésért nem tudnak és nem is akarnak megfelelni.

Ilyen környezetben és a többségben lévő generáció nemtörődömségének tudható be, az emberi jogok semmibevétele és a háborús konfliktusok.

Következtetés: a szóban forgó generáció prominensei az új korszak valódi kihívásaival – mint amilyen a klímaváltozás is – nem tudnak mit kezdeni és attól való félelmükben, hogy a hatalom köréből kiesnek, a régi lejárt emezeket játsszák újra. Háborús uszítás, a nyomor szándékos növelése, katonai mozgolódás.

Volt azonban ezeknek az eseteknek előszele, számunkra nagyon is jól érzékelhető. Szó szerint a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. A rendszerváltás így harminc év távlatából nem volt több generáció- és díszletváltásnál. Orbán Viktor számára bejött a nagy show. Ő volt az, aki lényegében elsőként kikísérletezte a néphülyítés pontos módszertanát. Pontosabban, a demokrácia álcája alatt mutatta be azt. Új ötletet nem kellett vadásznia, mint tudjuk kreatív és improvizációs képessége nem nagyon van.

Azonban a magyar nép sosem a helyzetfelismerő képességéről volt híres. Ahelyett, hogy 2002 után levonta volna a konzekvenciát és soha többet nem szavaz hitelt bánnak, képes volt újra megszavazni és azóta – hála a választási törvény kozmetikájának – nem is kell, hogy megszavazza újra a Fideszt.

Ilyenformán a Magyarország nevű bordély egyben a világ Petri-csészéje is. Ami itt beválik, az a jelek szerint megfelel a világ más népeinek is.

Összegzés: Sötét évtizedet tudhatunk magunk mögött és csak reménykedhetünk abban, hogy a következőben elég erőt gyűjthetünk, hogy a világot újra az ésszerűség irányába fordítsuk.