Kezdte a KISZ-nél, folytatta radikális liberálisként, 1993 felé már inkább volt nemzeti liberális, majd lett kb. polgári konzervatív, 2002-től végleg átsorolt nacionalistába, 2004-re stabilan populista, 2010-re autokratikus populista, 2013-ban már Putyin legjobb európai tanítványa. Vagy mégse?

Valójában ezek a címkék leginkább irrelevánsnak tűnnek. Orbán mindig olyan volt, amilyet a hatalomra jutása és hatalmon maradása megkövetelt. 2002-ben elszámította magát, nem tudott mit kezdeni Medgyessy populista húzásával; ahogy 2006-ban is, amikor nem tudott visszakerülni a hatalomba, pedig nagyon akart, de nem volt eléggé dinamizáló a narratívája, nem nézett bele elég radikálisan. Orbán machiavellista, ami a személyiségéből következik, teljesen mindegy, hogy ezt milyen ideológia jegyében teszi: éppen annak a jegyében, amelyik a legnagyobb biztonsággal szolgálja a hatalmát.

A választott politikai énje közben mindig –nevezzük ezzel a gazdasági műszóval – anticiklikus volt. Azt tette, ami még nem volt divatos, de úgy érzékelte, hogy divattá válhat (és általában, ha nem is mindig, jól érzékelt), mégpedig azért, mert ez tehette dinamikussá a politikáját, amivel vezetni tudta a közvéleményt és folyamatosan reaktív állásba kényszerítette az ellenfeleit.

Ez az anticiklikus politika 2017-ben – amikor az EU további gyengülésére lehet számítani, és talán egyedül Németország marad meg viszonylag szilárd liberális demokráciának, tehát az “illiberalizmus” gyümölcse beérett – újabb innovációt igényel. Különösen, hogy Orbán céljai jó eséllyel túlmutatnak már Magyarországon.

Miért ne tételezhetnénk fel, hogy Orbán nem szűnt meg a bevált logikájához ragaszkodni, és ma is azt keresi, mi biztosíthatja a túllépést a mai kocsmán? Nemcsak és nem elsősorban az Áder beszédéből vagy Kövér aggodalmaiból következő konszolidációs mozzanat és a középosztály emlegetése mondatja ezt velem, és nem is egy versengő narratíva – a szintén konszolidációs logikával formálódó balos-Jobbik “nagykoalíció” -, hanem elsősorban a nyereség besöprésének egyre sürgetőbb igénye, a “kalandozások” lezárása és a mai leosztás működtetésének megkezdése, illetve legfőképp, mindezeken túl, Orbánnak egy új EU játékszabályainak kialakításában és rögzítésében vágyott szerepe, amely egyedül stabilizálhatja a NER-t, miközben Orbánnak végre elismert európai szerepet juttat. Így a remény.

A mai anticiklikus politika tehát az erős nemzetállamok Európáját: a bomlás megállítását, egy új paradigma rögzítését és az ennek implementációjában való részvételt követeli. 1867 a 150. évfordulóján mint egy új európai Kiegyezés előképe. Nem megvetendő narratíva. A balos-Jobbik nagykoalíció, ha létre is jönne, provinciális volna ehhez képest – sehol se volna a magyarság perspektivikus felemelésében és európai szerepének újrafogalmazásában, persze egyúttal Orbán új európai pozíciójának megalapozásában. Az anticiklikusságtól elvárt dinamika adott volna, a 2018-as győzelem biztosított.

Könnyen lehet, hogy minden fatalizmusunk ellenére Putyinnak sem érdeke tovább fokozni a konfliktusokat a kontinensen, túl jól nem jöhet ki az országa ezekből, ha nincs megfelelő exit stratégiája. Márpedig egy új nemzetállami EU-s logika alkalmas exit stratégiának tűnik: egy protekcionista USA mellett az Eurázsiai Szövetség perspektívája a deliberalizálódó nemzetállamoknak és a meghatározó európai vállalatoknak egyformán érdekük lehet.

Szerző: Béndek Péter / hafr.blog.hu / gepnarancs.hu