A Római Birodalom örököse, az annak keleti feléből szinte metamorfózissal létrejövő Bizánci Császárság többször omlott majdnem össze és született főnixként újjá a hosszú évszázadok alatt. Utolsó virágzása a 12. században zajlott az erőskezű katonacsászárok, a Komnénoszok (1081–1185) idején, akik legjelentősebb uralkodója Szent László királyunk unokája, Mánuél (1143–1180) volt. A dinasztia azonban egy lázadás következtében elbukott, s utána Bizánc elindult a hanyatlás és felbomlás útján. E felbomlást pedig sok-sok Alexiosz nevű uralkodó trónralépte és bukása kísérte, akiknek egyik legrövidebb ideig regnáló tagja volt a fenti úr.

A származása meglehetősen zavaros. Azt tudjuk, hogy katonatiszt volt, és a Komnénoszok bukása után szolgált a gyöngekezű Angelosz dinasztia alatt. Az Angeloszok uralkodói igen szerették a fényűzést és a pazarlást, a testvéri utálatot pedig még inkább. Ezért nem a megélénkülő szerb és bolgár elszakadási törekvésekkel foglalkoztak, hanem egymást igyekeztek rövid úton eltenni láb alól. Először a pipogya, de az előző dinasztia bukásában tevékeny részt vállaló II. Iszaakiosz (1185–1195; 1203–1204) került hatalomra, majd őt kibillentette a nyeregből bátyja, aki III. Alexiosz (1195–1203) néven lépett trónra. Ő is igen szerette a pompát, a pazarlást, így gyorsan ki is merítette a kincstárat. Külpolitikailag minden téren kudarcot vallott, és amikor Konstantinápoly falai alatt megjelentek a keresztes hadak, gyorsan lemondott és elmenekült. A keresztesek ekkoriban már nem a Szentföldre igyekeztek: az ortodox keresztények feletti főhatalmat akaró pápaság, de leginkább a keleti kereskedelmi útvonalakat megszerezni vágyó Velence támogatásával a gazdag várost akarták kirabolni. Ráadásul soraikban tudhatták a trónfosztott (és megvakított) II. Iszaakiosz fiát, aki a változatosság kedvéért szintén az Alexiosz névre hallgatott. A legény megígérte a keresztesek vezérének Montferrati Bonifácnak, ha trónra segítik, akkor kifizeti minden útiköltségüket, adósságukat, és még némi zsebpénzt is juttat nekik.

A keresztesek 1203-ban ostrom alá vették Konstantinápolyt, mire III. Alexiosz elmenekült Thrákiába, és onnan szervezett ellenállást. Helyette IV. Alexiosz (1203–1204) lépett trónra, de megkapta a vak apukát, II. Iszaakioszt társcsászárnak. A keresztesek pedig szépen letáboroztak a falakon kívül, és várták az apanázst.

Ekkor került a képbe Alexiosz, a hadvezér, akit az arca ékéről Murtzuphlosznak (Dússzemödökű) is neveztek. Ő ekkoriban épp a lázadás állapotában leledzett csapataival, mert nem tetszett neki a trónváltás. A bukott III. Alexiosz feleségül adta hozzá a lányát, hogy segítsen neki a trónt visszaszerezni, Dússzemöldökű azonban jobbat gondolt. Mivel a konstantinápolyi lakosságot nyugtalanították a keresztesek, sőt  IV. Alexiosz és a papája vaskos adói, hogy a nyugatiak pénzéhségét kielégítsék, egy idő után szintén fellázadtak. Dússzemöldökű Alexiosz serege épp a közeli Kis-Ázsiában állomásozott, támogatásáról biztosította felkelőket, amiért gyorsan meg is választották őt császárnak V. Alexiosz néven. A friss uralkodó azzal kezdte regnálását, hogy elődeit gyorsan eltette lába alól (a fiút megfojtatta, az apát megmérgeztette), majd leállította a keresztesek finanszírozását.
Montferrati Bonifácnak sem kellett több: a falak ellen indította seregeit, és rövid ostrom után be is vették a várost. V. Alexiosz hősiesen védekezett, amíg lehetett, majd 1204. április 12-én elmenekült. Egy latinellenes összefogás reményében az apósánál keresett menedéket, de az megvakíttatta őt és kiadta a nyugatiaknak, akik IV. Alexiosz meggyilkolása miatt kivégezték: lelökték Theodosius oszlopáról.

V. Alexiosz volt az utolsó bizánci császár, aki még a teljes birodalmat uralta. Bukása után a nyugatiak felosztották egymás között a bizánci államot, létre hozva területén keresztes királyságokat, közöttük a velencei befolyása alatt álló Latin Császárságot.
Ugyan 1261-ben a Kis-Ázsiába szorult bizánciak visszafoglalták fővárosukat, de a régi nagyság és hatalom soha többé nem tért vissza.