Napról napra erősödő országunknak az elmúlt tizenöt évben háromszor is sikerült környezetvédelmi tárgyú információval címlapra kerülnie a világsajtóban.

2000-ben a ciánmérgezett Tisza vasvillával lehalászott döglött busáival, 2010-ben Kolontár és Devecser vörös iszappal elöntött házaival ijesztgettük a világot, az idei évre viszont egy igazi örömhír jutott: honfitársunkat, Pásztor Jánost nevezték ki az ENSZ klímaügyekkel foglalkozó főtitkárhelyettesének.

Ami a három, látszólag össze nem tartozó eseményt egybefűzi, az a „soha”: soha Európában vegyi szennyezés nem okozott még akkora környezetpusztítást, mint a cián; soha nem került a környezetbe olyan nagy mennyiségű veszélyes hulladék, mint a kolontári gátszakadásnál; és soha nem jutott még olyan magas nemzetközi pozícióba magyar környezetvédelmi szakember, mint Pásztor.

Hogy a világ figyelmét ránk irányító két havária éppen az első és a második Orbán-kormány idejére esett, abban nincs semmi sorsszerű: a cián Romániából érkezett, a vörösiszap-tároló pernyéből és sárból tapasztott gátja pedig bármikor széteshetett volna. Államunk természetesen mindkét alkalommal hozzátette a magáét – először az érintett nemzeti park vezetőjének elzavarásával épp a katasztrófa napjaiban, másodszor a Búbos Banka Kör aktivistájának kinevezésével a területileg illetékes zöldhatóság élére –, ezek a lépések azonban nem okozói, inkább csak súlyosbítói voltak a bajnak.

Különben is: a mából visszanézve 2000, de még 2010 is boldog békeévnek tűnik a környezetvédelmi intézményrendszer szemszögéből. Az ezredfordulón volt még önálló zöldminisztérium és a kormány látványos lefagyása ellenére is cselekvőképes hatósági rendszer, és még 2010-ben is egységes irányítás alatt, a maihoz képest anyagi és személyzeti jólétben-bőségben működött a környezetvédelmi, természetvédelmi és vízügyi igazgatás.

Mára mindebből az maradt, hogy a vízügynek nevezett közmunkáselosztót a belügyminisztérium katasztrófavédői vezérlik (és arányaiban többen menekültek külföldre az ágazatból, mint az egészségügyből), a környezetvédelmi felügyelőségeket lenyelték a kormányhivatalok, a nemzeti parkok pedig a fideszes klientúra földbankjaként élik utolsó napjaikat. 2000-ben még országos botrány lett az állami földrablás ellen szót emelő Aradi Csaba, a Hortobágyi Nemzeti Parki akkori igazgatója eltávolításából és kis híján halálos szívbajából, ma senkit sem érdekel, hogy az utódja rövid időn belül már a második infarktuson van túl, miközben reménytelenül próbál egyensúlyozni a természetvédelem szakmai szempontjai és a mohó narancsbárók igényei között.

Pásztor János valahogy úgy van jelen ebben a történetben, mint Pilátus a Hiszekegyben: régóta külföldön él, a múlt század Nobel-díjasaihoz hasonlóan a munkájával, a tudásával meg a szerénységével ápolja jó hírünket a világban. És addig jó nekünk, amíg a Hungary szóról az ő neve ugrik be a nemzetközi közönségnek, nem a vörös iszap vagy valamelyik másik mérgező hungarikum.

nol.hu

{flike}
{jcomments on}