Ezt csináltam harminc éven át, az újságíró, ha két napig nem ír semmit, furán kezdi érezni magát. Az írás mellett döntöttem, mozog tovább a halott kéz, ha belőnek a lövészárokba. Állva haltunk meg, ezt válaszoltam több rokonszenvező üzenetre, elképesztő, milyen bátorításokat kapok és kapunk. Felhívott egy 88 éves budapesti úr, felajánlotta a lakását, menjünk bármikor, csináljunk újságot, mehetünk éjjel is, amikor csak akarunk. Beszéltem a 93 éves Kardos Mártonnal, aki Lőrinci településen él Heves megyében, valószínűleg ő a Népszabadság legrégibb előfizetője, 1945-ben kezdte, a Szabad Nép olvasójaként, most mélységesen becsapva érzi magát, mert annyi idő után először nem kapta meg azt az újságot, ami életének fontos része volt. Az elmúlt években többször dühöngve hívta fel az újságot, és számon kérte, micsoda dolog az, hogy nyereményt kapnak az új előfizetők, de büntetik a régieket, ha lecsúsznak pár napot a fizetéssel. Kardos Márton léte erősítette bennem a feltörő érzelmeket. Szombaton csöndes melankóliával vettem tudomásul, hogy megtörtént a gyalázat, vasárnap elkezdtem fölfogni a politikai kombinációkat, hétfőn reggel pedig bekövetkezett az, amire nem számíthattunk: kidobták a Népszabadságot a kukába. Azzal pedig, hogy nem vagyunk az interneten elérhetők, eltörölték a múltunkat. Mentünk a személyes holmijainkért, kétszer próbálkoztunk vele, a főszerkesztőt a hátsó ajtón engedték besurranni, mi meg álltunk a lepukkant régi székház előtt reménytelenül. Tegnap úgy döntöttem, a személyes cuccaimért már be se megyek, nem érdekel. Ha tehetem, a lábam se teszem be többé abba a házba, ahol Eötvös Pál, Tamás Ervin és mások társaságában lettem újságíró, mindent együtt tanultunk, hallgathattam Bacher Iván és Hovanyecz László történeteit - hagyjuk. Kidobtak mindent, nincs tovább. Sokan utálták bennünket (Esterházy úgy fogalmazott, hogy a Népszabadságban már csak a nevét utálja), mert az újság nem közölte a cikkeiket, vagy elszívta a figyelmet az ügyeikről, érte a lapot a politikai csaholás vádja is története során ezerszer - ennek is vége lett most egy szemvillanás alatt. Vibrál bennem néhány jelenet a hőskorból, jött Uj Péter tornacipőben, amikor a lap a nehéz pufajkáját lecserélte könnyű nyári kabátra. És akkor a mai múlt nélküli fiatalokról nem is szóltam, őket is kihajították, repültek velünk, akár a vesztes meccs után az eldobott zászló, ott landoltunk szétkenődve együtt a Bécsi úti flaszteren. Csodálom kollégáimat, akik megszólalnak a nyilvánosságban, és tudják magukat tartani, hiszen munkajogi következményektől lehet tartani, ördögi játszma ez, aminek egy hétre főszereplői lettünk. Látom az energikus Pető Petit, tisztelem a karakán kiállásért és a világos beszédért. Olvasok persze olyan bejegyzéseket is - általam is respektált öreg újságíróktól -, akik elérkezettnek látják az időt, hogy a fejünkhöz verjék: amikor másokat jégre tettek, mélyen hallgattunk. Volt ilyen is. De mintha a drNOL-videók egy részét a tévétől kirúgott korábbi interjúalanyommal (Kovács Klárival) készítettem volna. Hagyjuk. Most már ez se számít.

A legjobban azokat az alanyaimat sajnálom, akikre a kutya se figyelt volna, ha nem írok róluk a Népszabadságban. Köztük van az a Csorba Jani, aki tizenegy évet lehúzott a KöKi Terminál mögötti Sherwood-i kiserdőben (ahol még a kutyát is Csövesnek hívták), majd a nejlonzacskós viskó helyett lakást kapott, civilek segítették abban, hogy visszatérhessen. Még a beköltözés előtt meghalt a felesége, egyedül maradt. mint a tök alsó. A lap bezárása előtt jártam nála a János Kórházban, feküdt magatehetetlenül az ágyon, és figyelmeztetett, vegyem fel a maszkot, nehogy elkapjak tőle valamit. A cikk, amit Janiról írtam, beragadt a rendszerbe, én pedig nem követelőztem, mert Rogán helikopteres repkedése az utolsó héten mindent vitt.

Majd megírom a Jámbor Pitbull blogba. Vagy ide, mert írni azért biztos fogok a jövőben is. Miközben tudom - így tanítottam az újságíró iskolában -, hogy újságcikk az, ami megjelenik.

De most éppen nincs hol. Megyek is gyorsan szekrényt összerakni.

László Rab