h i r d e t é s

Annak volt nagyobb becsülete, amiből kevesebb volt

Olvasási idő
3perc
Eddig olvastam

Annak volt nagyobb becsülete, amiből kevesebb volt

2018. január 29. - 13:13

 

Az öregkor valahogy kimaradt az életemből. Édesapám, aki 88 évesen jött hozzánk, nem beszélt az öregségről, igyekezett mindig hasznossá tenni magát előbb nekünk, majd az élete utolsó szakaszában magának. 

Betegsége ugyan lett volna, de önmagát gyógyította. Orvos életében jó, ha ötször, hatszor látta. Nem is igényelte. Zavarta volna, ha másnak gondot okoz. A Nejem Édesanyja, a Mama, aki szintén nálunk töltötte utolsó éveit, ahogy mondani szokták inkább volt hipochonder. Ha Őt nem látta orvos három hétig, akkor rosszul érezte magát. De Ő is csak az apámhoz képest volt másabb. Ahol volt már két lépcsőfok, lépcsőkorlátokat igényeltek. Annyit hallottam, inkább csak legendaként, hogy az öregek mindig panaszkodnak, hogy itt fáj, ott fáj, de aki tűri az öregkorral járó bajokat, azzal üti el, hogy addig jó, amíg fáj, mert megvan. 

"Nem az a fontos az ember hány éves csak a szíve legyen fiatal", szólt a dal régen. Olyan bugyután kedvesnek véltem, de korban eljutottam oda, hogy a szívem fiatal maradt, de az éveim elszálltak. Biztatom magam, hogy tégy úgy, ahogy a szíved diktálja, de akkora már a szakadék a kettő között, mint a Grand canyon.

Manapság a Facebook világában az öregek is "beszédesebbek" mint régen, sokan kinyílnak, felteszik képeiket. Profilképeket váltanak, dicsérik egymást, hogy milyen jól nézel ki, alig változtál, pedig az elégetett élete mindenkinek ott hagyja az arcán, testén az égéstermékét, a kor…mot. 

A múltkor egy tanácskozásra menet még nem engedtek be és beálltam a sorba. Vagy tíz-tizenöt perce álltunk ott már, mikor egy negyvenes forma hölgy – valami rendező féle – hozott egy kis csapatot, fiatalokat, akik bemehettek. Unaloműzőként megkérdezetem, hogy 

Mi nem mehetünk még? 

Egy pillanat, mondja és elkezd válogatni az ott ácsorgók közül, közben rám is mutat, és kéri, hogy menjünk. Odasündörgök mellé és megkérdem, 

Minek alapján válogatott? 

Kérem, üljenek ide balra, majd halkan odasúgja. Ez látszani fog a TV közvetítésbe. 
Pár napja fodrászhoz megyek és az egyetlen hölgy örömmel üdvözöl, 
Jaj, de rég láttam, nagyon jól néz ki, mondja. Maga nem öregszik semmit. Zavarban vagyok, és viccel próbálom elütni. 
Persze, hiszen kaptam karácsonyra valami piperekészletet, amiben volt sminkeltávolító, olajos lemosó, meg hidratáló és a Nejem kétszer bekent vele. Biztos azt látja. Mondom.
Zavarom csak fokozódik, nem is biztos, hogy érti a tréfát és egy hiú majomnak gondol. Elfelejtem az ilyenkor szokásos kötelező udvariasságot is, hogy Ön viszont tényleg remekül néz ki.

Aki a véletlen folytán bír valamit, nem foglalkozik azzal, hogy milyen az, ha nem lenne. Úgy voltam ezzel életem során, hogy soha nem érdekelt a külső, viszont ha borotválkozás miatt a tükörbe nézek, látom a rengeteg ráncot, a megereszkedett bőrt, a bőrfelületre kiülő öregkori sötét foltokat és ez elborzaszt. Eldugnám, de nem lehet, hát inkább kihúzom magam és emelt fejjel büszkén lépdelek, mint a parádés ló, mintha így akarnák mindent, pedig a fenét.
Mint a realitásokban élő, a külsőt nagyon is fontosnak tartó mérnök ember most szembesülök azzal, hogy az már nincs és nem is lesz, amivel a természet megajándékozott, amit semmire sem becsültem. Annak volt nagyobb becsülete, amiből kevesebb volt. A piáros hölgyet, aki beültetett a vip sorokba, nem a "szépségem", sokkal inkább a "no' szerzek ennek a mókusnak egy pár jó percet" motiválta. Bizony, itt fáj, ott fáj. Ebéd után jól esik a pihenés. 

Meghajlítottam egy korlátot itthon egy ellipszis alakú lépcsőház falára. Nem csak azért, mert a Nejem évtizedek óta kéri, hanem magamnak bizonyítva, hogy meg tudok olyat csinálni, amitől ahány szakembert kérdeztünk, mindenki óckodott…de ha arra mentem előbb csak néha, most pedig mindig megfogom, mert jól esik. 

A Nejemnek jól áll, ha valakit megdicsér, olyan tulajdonságáért is, ami nincs. A megdicsért hálásan fogadja, tán el is hiszi pár percre. Én félek ezt az apró kegyes hazugságot megtenni, mert az én mindig kritikus számból rosszul jönne ki, és félek, hogy nemcsak megbántanám, hanem tán még szájon is vágna a sértésért a megdicsért. 

Van néhány évtizedek óta nevelt bonsai fácskám. A múltkor azon kaptam magam, hogy azon töprengek, mi lesz velük, ha nem leszek. Ezek két hét alatt kiszáradnak, elpusztulnak. Előtte ki kéne ültetni a természetbe. Mikor jön el az a pillanat, és képes leszek-e még akkor erre? 

Na' jó! Elég ebből, hisz a szívem (még) fiatal.

Címkék: 

 

h i r d e t é s