Az erdélyi magyar politikai és közéleti szinten központivá vált a hagyományos család fogalma, viszont alighanem teljesen kimaradt belőle az apák, a férjek, és a családjukat elvesztett férfiak gondjainak a tematizálása.

A téma körbejárását megnehezíti, hogy erdélyi vonatkozásban nem találtunk kimondottan erről kutatásokat, felméréseket. Ezért a mindennapi tapasztalatokból kiindulva igyekeztünk a jelenséget felvázolni Deme Ilona pszichológus, családterapeuta, az Életfa Családsegítő Egyesület vezetőjének a segítségével.

Összefoglaltuk a szakemberrel való beszélgetés fontosabb pontjait.

A mai apák gyerekkora a rendszerváltás körül

A mai szülők egy jelentős része gyerekkorában az 1989-es rendszerváltás körül szocializálódott, amikor általános népszerűségnek örvendett az a nemi megkülönböztetés, ami azon a sztereotípián alapult, hogy a fiúk „rosszak”, a „lányok” jók. Ez jelen volt a családokban, a lakóközösségben, az oktatási intézményekben. Például, ha ugyanabban a (rossznak ítélt) dologban vettek részt a fiúk és a lányok, akkor nagy eséllyel a fiúkat szigorúbban büntették: attól kezdve, hogy kaptak egy jó verést, odáig, hogy az iskolában erősebb, több tenyerest, körmöst kaptak, miközben a lányok gyengébbet, kevesebbet, esetleg megúszták egy szidással.

A kialakult kép az osztályozásban úgy mutatkozott meg, hogy a „lányok a szorgalmasabb, csendesebb, ügyesebb, jobb tanulók” – a fiúk pedig lustábbak, hangoskodóbbak, ügyetlenebbek és rosszabb tanulók. A nemi adottság morális értékelése adott alapot annak, hogy a fiúkat erőszakos fegyelmezési technikával kell kordában tartani. Mindez nem azt jelenti, hogy a lányok nem kaptak verést, de főként vidéki környezetben bevett nevelési elv volt, hogy a fiúkat „meg kell verni, hogy ember legyen belőlük.”

Ugyanakkor ott voltak a még most is tetten érhető elvárások, amelyek meghatározták, hogy egy fiúnak hogyan kell viselkednie, hogy férfiassá váljon.

Például egy fiúnak nem szabadott kimutatnia az érzelmeit, felvállalnia a gyengeségeit, a sírás tabu volt számára. Egy megfigyelésen alapuló kutatás azt vizsgálta, hogy a felnőttek hogyan reagálnak arra, amikor egy kisgyerek leesik: az eredmények szerint, amikor egy kislányról van szó, akkor sokkal több gyengédséggel, megértéssel, megnyugtatással, öleléssel reagálnak a szülők, mivel elfogadottabbak a sérülékenységük, érzékenységük és érzelmeik, ám ha egy kisfiúról van szó, akkor a megértő-támogató reakció kevésbé jellemző. Ilyenkor azt mondják a kisgyereknek, hogy „katonadolog”, azaz zokszó nélkül el kell viselni a sérelmet, vigaszként kilátásba helyezik, hogy „mire katona leszel, elmúlik”, illetve ha sír, akkor gyakran a megszégyenítéssel csitítgatják: „ne sírj, mert meglátnak”, „a fiúk nem sírnak, nem vagy te lány, hogy sírj”.

A nemi szerepek szocializálódása során a szerfogyasztásról is beszélni kell: a fiatal fiút már 13-14 éves korában „megtisztelte” az apa azzal, hogy koccint vele, így szimbolikusan a „férfiasság” képébe, státuszába belekerült az alkoholfogyasztás. Ezt a közösség megerősítette, például akkor, amikor egy 15-16 éves fiú valahol vendégeskedett, a vendéglátó felnőttek azzal fejezték ki, hogy komolyan veszik, felnőttként tekintenek rá, hogy töltöttek neki egy-két pohárkával. Egy fiatal fiú berúgását pedig elnézően vagy elismeréssel fogadták, ellenben ha lányról volt szó, az szégyennek számított.

Ha mindennek a hosszú távú pszichológiai és mentálhigiéniai hatásaira gondolunk, akkor egyértelműen látható, hogy ezek mennyire toxikus folyamatok. Számos tanulmány már nagyon rég kimutatta, hogy ha nem szabad sírjon a férfi, akkor az visszaüt az egészségügyi állapotára: például nagyon megnő a szív és érrendszeri megbetegedés kockázata, gyakoribb a szívinfarktus veszélye. Az érzelmek gátlása hozzájárul a depresszióhoz, megnöveli az öngyilkosság eseteit is, illetve hozzájárul az öndestruktív magatartásokhoz, a szerfogyasztáshoz, a függőségek kialakulásához. Társadalmunkban hatalmas mértékű az alkoholfogyasztás a férfiak körében, mint érzelmi-lelki feszültséget levezető szert használják legtöbben. A szocializáció, az érzelmi gátlások kialakulása, az ártalmas gyakorlatok, szokások és a testi, lelki és mentális megbetegedések kialakulása között egyértelmű korrelációk mutathatóak ki.

A szexuális viselkedési formákat is eltérően értékelte és ítélte meg a társadalom. Például az iskolában elnézőek voltak a fiúkkal, akik fogdosták a lányokat, sőt, adott esetben cinkosan elismerték, támogatták ezt a viselkedési formát, míg a lányokat, akik a szexuális bántalmazás áldozatai voltak – mert „hagyták, hogy fogdossák őket a fiúk” – megbélyegezték, megszégyenítették, illetve ha jelezték a problémát, akkor bagatellizálták, illetve „nebáncsvirágnak, túlérzékenynek” bélyegezték.

Később, középiskolás korban, ha egy fiúnak már több szexuális kapcsolata volt, azt úgy értékelték, hogy büszkeségre ad okot, mert „férfias”; míg ha egy vele egykorú lánynak volt akár egyetlen szexuális kapcsolata is, akkor már negatív megítélés alá került: „könnyűvérű, ribanc, kurva”.

Az apaszerep korlátai és csődjei

A felskiccelt szocializáció a felnőtt férfiakat nagyon ellentmondásos, szerepzavaros helyzetbe hozta, amely rengeteg kihívást és nagyon szűkös megküzdési módot biztosított számukra.

A bevett társadalmi nemi szereposztás szerint a közösségileg elismert „macsó”, „menő”, „férfias” férfiaknak olyan tulajdonságokkal kell rendelkezniük, amelyek kapcsolódnak a „rosszasághoz”, az érzelmileg közömbös, vagy éppen érzéktelen magatartáshoz (nem sír, nem panaszkodik), szerfogyasztáshoz (alkoholfogyasztás, dohányzás), túlzott kockázatvállaláshoz, emellett a nőkhöz szexista módon viszonyul, nem köteleződik el, hanem „trófeaként” gyűjti a nőket, akikkel lefeküdt.

Mindez teljesen szembemegy a családban betöltött szerepkörökkel – legyen szó akár az apa, akár a férj szerepeiről –, mivel ott mindezzel ellentétes elvárások fogalmazódnak meg. Ne legyen agresszív, fejezze ki az érzelmeit, legyen megértő, empatikus, ne legyenek rossz szokásai, legyen stabil, ne legyen lekezelő a feleségével, gyerekeivel szemben, legyen elkötelezett, hűséges a családjához.

Emellett a nők elvárásaiban is tetten érhető egy disszonancia aközött, hogy mit tartanak a „szimpatikus férfiról” és hogy mit tartanak „férfiasnak”. Például egy felmérés szerint az, hogy egy férfi ápolja és gondozza a csecsemőt, az szimpatikus, de nem férfias. Így az egymásnak ellentmondó elvárásokból olyan zavar keletkezik, amelyhez lehetetlen viszonyulni, ugyanis egyáltalán nem beláthatóak, tisztázottak a határok – de láthatatlanul ott vannak.

Társadalmilag klasszikusan a férfiak szerepe a kenyérkeresés és a fegyelmezés, azaz a család egzisztenciájának fennmaradásához szükséges anyagi erőforrások előteremtése, illetve a család tagjainak az ellenőrzése, felügyelete volt. Viszont a társadalmi és gazdasági változások az utóbbi évtizedekben olyan helyzeteket okoztak, amikor rengeteg családapa egyik funkciónak sem tud teljes mértékben eleget tenni: egyrészt az erőszakos büntető-fegyelmező technikák (verés, megalázás, megszégyenítés) egyre inkább elítélendőek, másrészt egyetlen keresetből lehetetlenné vált egy család fenntartása.

Ezek nem csak összezavarják a férfiakat, hanem nagyon szenvednek ettől, illetve nagyon sok probléma gyökere lehet: munkafüggőség, túlzott sportolási mániák, alkoholizmus, betegségek, depresszió. Emellett nagyon megterhelő egy nárcisztikus hős szerepbe beleragadni – hiszen „minden” a férfi vállát nyomja –, mert valójában áldozatok, szenvednek az érzelmi problémáktól, túl vannak terhelődve és magukra vannak maradva, nem kérnek segítséget.

Ráadásul akik bele vannak ragadva a „férfias” szerepbe, azok nagyon nehezen fordulnak segítségért, mert azt „gyengeségnek”, „férfiatlannak” értelmezik. Nehezen nyílnak meg, „idegennel” nem beszélik meg a problémáikat, illetve „nehogy egy nő mondja meg, hogy mit kell tegyek”. Bár vannak férfi szakemberek is, a segítőszakmákban a nők egyértelműen felülreprezentáltak, mivel ez a foglalkozási terület „nőiesnek” van elkönyvelve.

A szerepzavarok miatt számos házasság, család problémáktól hemzsegő gócpont lesz, aminek egyik kimenetele a válás. A válás esetében pedig rendszerint a gyerekelhelyezésnél a férfiak apaként labdába sem rúgtak, fel sem tudott merülni az – leszámítva néhány nagyon kivételes esetet –, hogy a gyerekek az apa gondozásában maradjanak: mivel a gyereknevelés szerepe egyértelműen a nőre tartozott, a férfiakban fel sem merült, hogy például nevelni tudnának egy 8-10 éves gyereket.

Hatalmas veszteség érte őket, gyakorlatilag elvesztették a gyerekeiket, ráadásul a láthatási hercehurcában is részt kellett vegyenek, ami szintén bukta volt számukra, mivel valójában nem voltak jelen a gyerekük gondozásában, nevelésében, életében: sokan a gyerekeikkel legfeljebb ismerősök lettek, mivel a gyerekkel való szülői kapcsolatot szinte teljesen elveszítették. Az apa azzá lett, aki küldi a tartásdíjat, és időnként fizet a gyereknek egy fagyit.

Pozitív törekvések vs. hagyományos család

A jelzett problémák kialakulása / felszínre kerülése mellett az utóbbi évtizedekben, főként városi környezetben, több alternatív modell kezdett kibontakozni, bár csak egy szűkebb középosztálybeli csoportot tudtak a felzárkóztató törekvések elérni.

Romániai magyar vonatkozásban például ezt képviselte és képviseli az Életfa Családsegítő Egyesület, amelynek számos tájékoztató, érzékenyítő, tanácsadói programja révén Kolozsváron is megjelent a gyerekeiket hordozó apák kisebbsége, amely a kötődésre alapozó, az apa családon belüli szerepeit kihangsúlyozó tendenciákat erősítette.

Az eddigi problémákra ráadásként újabban ráépült a politikai diskurzusban megjelent és erőteljesen képviselt „hagyományos család”, ami nagyon nagy visszalépési kockázatot jelent.

A „hagyományos” egyénileg úgy fordítható le, hogy az, amit a jelenlegi fiatal felnőttek apái, nagyapái képviseltek, ami lényegét tekintve a fegyelmi technikákon alapuló, távolságtartó tekintéllyel uralkodó apát jelenti. Ehhez olyan fogalmak társulnak, mint az „apai tekintély”, „apai szigor”, „atyai pofon” – ez mind a fegyelmezéshez társul, ami a félelemre és a feltétlen engedelmességre épít – ezt jelöli, hogy „ne feleselj apáddal, akkor sem, ha igazad van”, vagy ő az, aki kizárólagosan dönt, „mert apád ezt mondta”.

Ez abszolút ellentmondásban van azzal, hogy az apák minőségi időt töltsenek a gyerekeikkel, aktívan jelen legyenek az életükben, mutassák ki a szeretetüket, kötődéseiket, arról nem is szólva, hogy a „hagyományos apák” visszaéléseit – alkoholizmus, családon belüli bántalmazás, önkényesség – nagyon sokan megtapasztalták, és inkább el szeretnének határolódni tőle.

A tekintélyelvűség, a kifelé rigid szabályok, befelé összemosódott, zavaros elvárásoknak való megfelelési kényszerek, az érzelmek kifejezésének a lehetetlensége, az érzelmi-lelki gondok megbeszélésének a lehetetlensége, az erőszakon alapuló fegyelmezések alkalmazása, a jövedelemszerzésben beálló nehézségek és így tovább – mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egy család diszfunkcionálissá váljon, ami növeli a válás esélyét.

A „hagyomány” fogalma kapcsán még van egy vonatkozás, ami a romániai magyar közösségben erős: valami módon össze van kapcsolódva a nemzeti-kulturális identitással. Így olyan hatást is kelt, hogy ha nem „hagyományos” szerepeknek felelünk meg, akkor valamit elveszítünk a nemzeti identitásunkból is. Emiatt olyan társadalmi válasz is keletkezhet, hogy nem baj, ha problémás a dolog, mi akkor is kitartunk mellette, óvjuk és őrizzük, mert „ez a mienk”. A „hagyományos család” diskurzusnak a kisebbségi léttel való összekapcsolódása könnyen meglehet, hogy még további súlyos és ártalmas hatásokat eredményezhet. Például az apákban kételyek ébredhetnek: lehet mégis a hagyományos szerep a helyes? Ha nem követem, nem vagyok elég magyar? Lélektanilag ezeknek a további zavarosságoknak is súlyos hatásai lehetnek. Pedig ebben az esetben a hagyományostól való eltérés nem elvesz, hanem hozzáad, például a családi kötelékeket erősíti.

Továbbá az is nagyon ártalmas, hogy társadalmilag úgy tekintünk a szerepekre, mintha azok természetesek lennének, mintha egy férfi genetikailag alkalmatlan lenne tisztába tenni a gyereket, vagy kimutatni az érzelmeit, stb. Vagy elfogadjuk, hogy egy férfi természete szerint kevésbé alkalmas a hűségre. Ez a nézet ártalmas, mert egyrészt leveszi a férfiak válláról az egyéni döntés felelősségét, a döntés terhét (nem ő tehet róla, „ilyenek a férfiak”), másrészt azt a hatást kelti, mintha az evolúciós vonalon elmaradottabb lény lenne a férfi, mivel inkább ösztönlény.

Valójában két dologra nem alkalmas a férfi: megszülni egy gyereket, illetve a saját testéből anyatejjel táplálni. Az összes többi feladatra a gondoskodás, az ápolás, a nevelés, kötelék-kialakítás, stb. körében alkalmas – a „férfi természet” „genetikai adottságaira” való hivatkozással a férfiakat lebénítjuk, és félnek 3 órára egyedül maradni egy kisgyerekkel.

De mi lesz, ha az anya súlyosan beteg lesz, vagy meghal? A „hagyományos család” szereposztása szerint kell egy nagymama, aki átveszi a szerepét, mert az apa „férfi természete” szerint képtelen arra, hogy teljes értékű szülő legyen. Márpedig abszurdum, hogy egy apa nem lenne alkalmas a saját gyerekét gondozni, nevelni.

A társadalmi nemi szerepek és az ezekből fakadó elvárások kapcsán azt is fontos belátni, hogy a nőkre túlságosan nagy terhet rónak: teljes munkaidőben dolgozzon, közben lássa el a gyerekeket, végezze el a házimunkákat, adott esetben ápolja a családban lévő idős személyeket, és így tovább.

Mindezt egyetlen nő biztosan nem tudja vállalni, ennek megvalósítása kivitelezhetetlen. A férfiak ezen a területen úgy jelennek meg, hogy esetleg „segítenek” a nőknek. Márpedig a jól működő család életében, a háztartásban felmerülő munkában a férfi nem „besegít”, amit a nőnek meg kellene köszönnie, hálálnia, hanem egyszerűen részt vállal, részt vesz benne.

Mi lehet a megoldás?

Annak, hogy a férfiak szembenézzenek és megküzdjenek a felvázolt számos kihívással az lenne a feltétele, hogy az emberek ne érezzék kényszerítőnek az ártalmas külső, társadalmi elvárásoknak való megfelelést. Ez viszont a gyerekneveléssel kezdődik, ahol az a szempont, hogy az embernek legyen egy jó, reális énképe, önértékelése, önbecsülése, ami megvédi attól a kényszertől, hogy a külső elvárásoknak megfeleljen.

Közismert, hogy a gyerekek számára a játszás tanulási folyamat is, amelyen keresztül a későbbi szerepekre is felkészül. Ha a fiúktól el van tiltva, hogy babázzanak, akkor egész kicsi korától abba nőnek bele, hogy az a lányok dolga. A lányok meg ne játszódjanak autókkal, mert az a fiúké. Ennek hosszú távú hatásmechanizmusai vannak, amiből kiépülnek a negatív sztereotípiák, például, hogy a nők rossz sofőrök, az igazi férfiak pedig nem foglalkoznak a kisbabákkal. Pedig a fiúk is babázhatnának, és felkészülhetnének a szülői szerepre, mert az apák éppen úgy szülők, mint az anyák. Viszont, ha már úgy szocializáljuk a fiúkat, hogy babázni nem fiús, autózni igen, akkor felnőtt korában, amikor felsír a kisgyereke, akkor mit csináljon apaként? Pattanjon be az autóba, és vezessen egyet, mert a babázás nem férfias? Vagy mi legyen a hozzáállása?

A szakemberek ebben az esetben is hangsúlyozzák a prevenció fontosságát, mivel felnőtt korban már nagyon nehéz valamit megadni a családnak, amit az érintett gyerekkorában nem kapott meg. Amennyiben például nincs egy kialakult minta a jó apa-gyerek kapcsolatra, akkor nagyon nehéz kialakítani egy működő viszonyt, mert egy magas érzelmi töltettel bíró helyzetben az a minta kerül előtérbe, amit a gyerekkorból magunkkal hoztunk: akkor is, ha a rossz magatartástól kognitív szinten elhatárolódunk.

Ebben az esetben a jó mintákat a „semmiből kell legyártani”, ami nem könnyű dolog: könyvekből, filmekből, pszichológustól, tanácsadásból. Ezért fontos, hogy a felek már a párrá váláskor, a gyerek születése időszakában ezekről nagyon sokat beszélgessenek, segítségért forduljanak, hogy útmutatást, megerősítést kapjanak a kötődő nevelésről, az érzelmek kifejezéséről, stb.

Viszont ahhoz, hogy a férfiak súlyos helyzete, magukra maradottságuk valamiképpen feloldódjon, fel kellene oldani az ezzel kapcsolatos tabukat, és a témát be kellene vezetni a közbeszédbe. Ezen keresztül válhat felismerhetővé, hogy ez egy társadalmi jelenség, aminek be lehet azonosítani az okait, és kiutat, megoldásokat lehet rá találni. Csak így derülhetne ki, hogy a férfiak önmagukban nem tudnak megküzdeni a szerepzavarokkal.

Horváth-Kovács Szilárd / Transindex