Nádasdy Ádámmal kolozsváron beszélgetett Kulcsár Árpád, a Transindex újságírója

Hogyan érintette a pandémia?

- Rosszul. Professzorként ugyanis már nyugdíjba mentem, és nem kell folyamatosan Budapesten lennem, de azért muszáj néha otthon járnom. Ilyenkor, ha visszamentem Londonba, állandóan karanténba kellett vonulnom tíz napra. Jó, ebbe nem hal bele az ember, és a munkám olyan, hogy lehet otthonról is végezni. Tanítottam is, értekezleteken vettem részt, fordítottam. Volt azonban úgy, hogy Pesten ragadtam két hónapig, ez nem tragédia, de azért jobban szerettem volna visszamenni a páromhoz. Furcsa módon ez a nyomorult járvány mindannyiunkból kikényszerítette, hogy megtanuljuk használni az online lehetőségeket, amelyekről egyszer csak kiderült, hogy ezek tényleg használhatóak. Részt vehettem beszélgetéseken, ahol az egyik kolléga Kaliforniából, a másik Romániából érkezett, és mindegy volt, hogy földrajzilag hol vagyok.

Hozott a járvány más ráismeréseket is?

- Igen. Azt, hogy kevés az az ember, akivel a kapcsolat tényleg hiányzik. Egy csomó ember volt, akit hónapok óta nem láttam, de rájöttem, hogy nem jelent gondot.

Szokta emlegetni, hogy önnél van egy hierarchia: elsősorban tanárnak tartja magát, majd csak eztán költőnek. Nem szoktak ezek keveredni? Lehet a költészettel tanítani?

- Igyekszem nem keverni, de azért előfordul. Van aki úgy gondolja, hogy kissé didaktikus műfaj a vers is, van egy jobbító szándék benne, mondván: “látjátok, én így jártam, vigyázzatok, hogy ti ne éljetek ugyanígy". Ez persze költő elődjeimnél is sokszor így van, Csokonai például értelmezhető úgy, hogy elmondja, hogyan járt Lillával. Mondhatni, az irodalomnak eleve az ősi időktől kezdve mindig is volt tanító célzata.

Mennyiben feladata ma egy író értelmiséginek a nyilvános véleményének és a közösség felé való felelősségnek a vállalása?

- Erőltetni semmiképpen nem szabad, vannak csöndes lírikusok, regényírók, akik a lélek rezdüléseit írják le. De ha valakinek olyanra van kalibrálva a hangereje, hogy be tud harsogni egy nagyobb teret vele, akkor úgy gondolom, hogy meg lehet kívánni tőle.

Önnek ilyen a hangereje? Azon gondolkodtam, hogy nagyjából, úgy lehet, nem militál a véleményével, viszont amennyiben valaki rákérdez, nem szokta véka alá rejteni. Csendes lírikusnak tartja magát?

- Csendesebbnek, mint másokat, akiket tisztelek és becsülök, akik “az első sorban harcolnak”. De mindenkinek nyilvánvaló szerintem, hogy én a Fidesz és Orbán miniszter úr politikáját kritikusan személem, hiszen a Fidesz által működtetett úgynevezett “Magyar Rádióba” például engem már nagyon régen nem hívtak, holott azelőtt rendszeres vendég voltam. Olyan ez, mint a lakmuszpapír, innen látom, hogy az én társadalom- vagy politikakritikus hangom eljut sok helyre.

Nem tartott soha attól, hogy ellenséget “gyártanak önből?” Beleillene a receptbe.

- Most már ideje lenne, hogy eltűnjenek a magyar politikai porondról. Akár ki is mondhatjuk: én ellensége vagyok az Orbán-rendszernek.

Hagy még ez a rendszer teret arra, hogy valakinek ne kelljen kiállnia? Vannak még a magánéletnek terei, ahol meghúzhatja magát az ember?

- Azt lehet csinálni, a rendszer annyira nem totális, és én a magánszféránál azért jóval szélesebb területen tudok mozogni.

Van-e olyan szervezet, amelynek mindenkor elutasítaná a felkérését?

- Igen.

Például?

- Jajj ne! Ne hozzon ilyen helyzetbe! Nem az én stílusom ezekről beszélni. Ha meg is hívnának, nem azt mondanám, hogy “maguk mit képzelnek? Én nem közösködöm önökkel!”, hanem kedvesen megköszönném, és azt mondanám, hogy sajnos nem érek rá.

Az utóbbi években nem nagyon voltak a magyar melegirodalomnak kiemelkedő alkotásai, betudható ennek is A szakállas Neptun sikere?

- Szép versek jelentek meg, például Rosmer Jánostól, Gerevich Andrástól vagy Olti Pétertől, de persze ezek kisebb közönséget képesek elérni, mint a próza.

Önnek milyen tétje volt annak, hogy A szakállas Neptun novellái, amelyek az elmúlt évtizedekben már itt-ott megjelentek, kötetbe fűződjenek?

- Nagyon boldog vagyok, hogy a kötet létrejött. Így például sokkal több emberhez jut el. Meglepő emberek jelzik, hogy olvassák és tetszik nekik. De szeretnék a kötettel másokat is arra buzdítani, hogy írjanak erről a témáról. Mert azért én csak egy szeletét ismerem ennek a világnak. Mondjuk ki: egy bársonyos szeletét. Ezekben a novellákban olyan nagyon nagy bajok nem történnek. Pedig hát az élet ennél sokkal kegyetlenebb. Én is hallok történeteket ezekről, de világomba nem szűrődnek be.

Miért kizáró jellegű ez? Mármint miért csak saját élettörténetből táplálkozva akart efféle történeteket írni?

- Nem vagyok én horrorszerző, hogy olyasmiket írjak le, amiket nyilván nem láttam, se nem vagyok westernszerző, aki nem lovagolt a Vadnyugaton. Én magamról akartam írni és az általam látott dolgokról. Persze tudom, hogy volna itt bőven más teendő is. Készült egy Viharsarok nevű film, Császi Ádám rendezte. Három fiú közti szerelmi háromszögről szól, egy igazán tragikus történet, mintha Garcia Lorca írta volna, sűrű, sötét, kevés szereplős rettenet. Bőven történik olyan, amit ábrázol, de én ezeket csak elszorult torokkal figyelem, sosem éltem meg. De remélem, hogy katalizátor vagyok.

Sosem izgatta a fantázia narratív kiterjesztése? Hogy olyan helyzeteket éljen meg szövegben, amit valójában nem?

- Van azért ebben olyasmi, nem minden így volt. Vagyis belegondolva, végül is minden így volt, csak újra vannak komponálva helyzetek.

Mikor olvastam, arra gondoltam, hogy bár van a történetekben bujkálás, szenvedés, mégis pozitív a kicsengése. Optimistának szánta?

- Igen.

Ez miért cél?

- Az élet szép. Melegnek lenni jó.

Persze értem, és szokta is említeni, hogy a meleg közösségnek jobb ma a helyzete, mint mondjuk a Kádár-korban. Nem aggasztják azonban a jelen tendenciái?

- De, aggasztanak. Többek közt szeretném, ha a könyvecském fékezné, gáncsolná azon folyamatokat, melyek a társadalom vagy a politikusok egy részét melegellenes irányba vinnék el. Remélem a könyvem megmutatja valamelyest, hogy milyen rendes emberek is ezek, és rámutat, hogy nem szabad utálni őket.

Nemrég az SZFE szabadegyetemén tartott előadást Shakespeare női karaktereinek belső szabadságáról. Azon gondolkodtam, miközben néztem, hogy vajon a kisebbségiség és marginalizáltság érzékenyebbé teszi-e az embert más kisebbségi vagy marginalizált csoportok felé? Erősíti-e a szolidaritást?

- Szeretném azt mondani, hogy ha csont heteró lennék, akkor is kritikus lennék az Orbán-kormánnyal. De lehet, hogy katalizál egy szexuális kisebbséghez tartozni. Hogy ha az embernek már amúgy is ki van nyitva a szája, akkor már elmondja a többi problémát is.

Sokszor hivatkozik önmagára polgárként. Milyen egy polgár 2021-ben?

- A polgár nem azonosul a fennálló kormányzattal, nem mond olyat, hogy “betiltottunk” valamit. A polgárnál a “mi” őt meg a családját jelentik. A kormányzat, az “ők”. Lehet jó, lehet rossz, de nem “mi” vagyunk. A polgár olyat sem mond, hogy nálunk olcsóbb a vonatjegy, mint Ausztriában. Jó, ezt talán mondja. De azt, hogy “exportálunk valamit”, csak akkor mondja, ha neki van egy cége, és tényleg exportál. Jobban hisz a nagyanyjának, mint a miniszterelnöknek. Nekem nagyanyám sok mindenről elmondta, hogyan vannak ezek a világban, nekem hiába mondja a miniszterelnök, hogy mi van. Mondok egy nagyon egyszerű példát: Magyarországon többféle oltást lehetett kapni, én meg emlékeztem rá, hogy nagyanyám annak idején azt mondta: “fiam, ha valamiből van amerikai, akkor azt kell használni”. Úgy gondoltam, most is inkább rá hallgatok, mint a miniszterelnökre, aki azt mondta, hogy a kínai vakcina is jó. Biztos jó, de akkor is nagyanyámra hallgatok. A polgár talán az, aki a propagandát vagy politikai szócsöveket erős fenntartásokkal tudja kezelni, hiszen megvannak a hagyományai, amiktől nem akar könnyen eltérni.

Mondhatni, hogy nevelési privilégium kérdése?

- Mindenkinek volt nagymamája. Ilyesmit egy parasztcsaládból származó valaki is mondhatna. Ott is vannak bölcs nagymamák, felmenők. Ebben az értelemben a parasztság köreiben is beszélhetünk polgári gondolkodásról. Tudják ezt a szociológusok is. Persze többnyire azokat nevezzük annak, akik a városban élve érzik ezt.

Sok polgár van ma Magyarországon?

- Nem elég. Mutatják is a választási eredmények.

Beszéljünk a legutóbbi verseskötetéről! A Jól láthatóan lógok ittben van egy vers, a Testemet határozottan elveszi című. Ebben ez áll: Én nem akarom Istent provokálni,/és kínos is, hogy erről kell beszélnem,/ de szerintem a halálom után/ Ő nem lesz már. Vagyis nem lesz nekem. Milyen Nádasdy Ádám istenképe?

- Szeretek Istenre hivatkozni, valójában azért lehet, hogy metafora. Egy belső mérőeszköz, amihez mérhetem mások ténykedését, meg a sajátomat. Kell, hogy lehessen rá hivatkozni, mert ez egyszerűbbé teszi a dolgokat. Lehessen mondani olyanokat, hogy “ez nem istennek tetsző dolog”, vagy “téged nem azért teremtett isten, hogy ezt meg ezt csináld”.

Miért szükséges Isten hivatkozási pontnak?

- Megnyugtatóbb így. És lehet, hogy szigorúbb tudok lenni így magammal.

A Dante-fordítás változtatott az istenképén?

- Nem. Danténak nyilvánvaló, hogy Isten van, tehát "csupán" arról kell beszélnie, hogy kit hogyan ítél meg. Meg aztán ne felejtsük el, hogy az egy irodalmi mű, amit Dante írt, nem a Jóisten. Attól, hogy ő valakit a pokolba tett, még nem biztos, hogy így van. Néha mondogatnom kellett magamnak, hogy álljunk csak meg, lehet, hogy Isten ezen röhög, mondván, “jól van fiacskám, írogass csak, amit akarsz!”

Dante önt pokolra küldené?

- Nem hiszem. Ő a megátalkodottakat juttatta oda, aki nem is gondolkodik, hogy rosszat cselekszik. Én sokat tépelődőm. Ez bizonyíték arra, hogy van Isten, hiszen íme, valaki felülről pöcköl, hogy gondolkozzak csak tovább.

Miközben a verseskötetet írta, súlyos beteg volt. Számomra az volt leginkább megkapó, miközben olvastam, hogy van a “kórházi létnek”, vagy a “halálos ágynak” is már egyfajta irodalma. Eszembe jut most Sziveri Bábelje, ahol az elhatalmasodó félelem uralja a szöveget. De ekkora szenvtelenséget, mint önnél, még nemigen láttam. Honnan van ez? Nem szokott félni?

- Nem eleget. Igaza van, lehet, hogy többet kellene. Lehet, Istent is azért találom ki, hogy ne kelljen már annyit félni. Talán azt képzelem, hogy vele kapcsolatban vagyok. Mintha az ember azt mondaná, azért a mobilszáma nálam van, ha bármi történne. A halálra való gondoláshoz nagyon praktikus Isten. Tudom ajánlani. Közelebb hozza a tényt, hogy meg fogunk halni. Maga is meg fog. De nem gondolunk nyomorultul erre, és nem kell megalázkodva távozni.

Ezekben a szövegekben, bár erős a testiség, eltér a mai irodalmi megközelítéseitől a testnek, megmarad annak valamiféle szakralitása.

- Nevezhetjük szeméremnek.

Lehet, csak közben ír erotikus verseket. Hogyan lehet egy vers egyszerre erotikus és szemérmes?
- Lehet, mert nem kell megmondani, hogy mijét hova tette. Múltkor egy barátommal énekeltünk egy régi slágert. A Felfelé a lejtőn című magyar filmben Psota Irén énekelte, az Énmelettem elaludni nem lehet a címe. Egy Darvas Szilárd nevű humorista írta a szövegét, zseniálisan erotikus, anélkül, hogy bármit konkrétan kimondana. “Az kell nekem, kinek a csókja,/ olyan hosszú, mint az alagút,/ mert ha rám jön a szerelmi szomjam,/ jobb ha mindig kéznél van a kút“. Hihetetlenül disznó.

Szándékosan kerüli a vulgaritást?

- Nem való nekem. Van, aki jól kezeli. Én nem tudom, akkor nem is szabad nekem. Olyan, mint a meztelenség, van akinek jól áll, jól tudja prezentálni, jól tud mozogni, elég szép, elég érdekes, akinek nem áll jól, az ne meztelenkedjen.

Sokan lemondtak a szerelmes versről mára. Legalábbis mondják, hogy úgymond hagyományosan, ódaian ezt már nem lehet csinálni. Ön mégis hisz még benne.

- Talán mert meleg vagyok, és ez eleve ad egy gellert neki? Idézőjelbe teszi. Mondhatja, ha tetszik, hogy bizonyos értelemben visszaélek ezzel a helyzettel, ebből a hátrányból előnyt kovácsolok. Ha így van, így van. Viszont a meleg közösség száz évvel lemaradva, mintegy emancipálódva használja a nyelvet. Felnőtt emberek belenéznek a sörükbe és azt suttogják: “mennyire szerelmes vagyok”, vagy hogy “megcsalt az a gazember”. A heteró barátaim ilyet nem mondanak, akkor sem, ha történik velük ilyesmi. De más szavakat használnak.

Az ön szereplői néha kifejezetten bántó regiszterekkel illetik egymást. Kontextusból kiragadva akár sértő lenne. Én úgy látom, hogy a megszólalók sokszor megszelídítik az intimitásban a kinti, társadalmi szinten létező nyelvi sérelmeket. Jól értem?

- Nem butaság, amit mond, de elsősorban engem a nyelvi működésük érdekel. Látja, ez a fajta - mondhatja rá, hogy obszcenitás - sokkal jobban érdekel, mint hogy kinek mekkora és hová dugja. Másrészt, ha a mélyére megyünk, akkor egyetértek, de hiszen ez más szituációkban is így működik. Ha egy intim helyzetben egy férfi azt mondja egy nőnek, hogy “gyere, te kurva, mert most…”, akkor azért ebben az is ott van, hogy a nőket érik ilyen nyelvi támadások a társadalomban. Egy barátom, aki zsidó, azt mondja egy másiknak: “Te hülye zsidó, nem érted, hogy megy ez?” Olyan ez mint a vakcina: az ember megkapja a vírust, de legyengítve. Nevezzük akkor nyelvi vakcinációnak! Egyfajta megszelídítő használat.

Ha most kezdene új nyelvet tanulni, melyik lenne az?

- Jesszusmária, ilyen öregen? Mint nyelvész, sok nyelvvel megismerkedtem… A litván! Az nagyon izgalmas, nagyon hasonlít az oroszra és a latinra is. Van benne hím-, nőnem és semleges. Van benne singularis, pluralis és dual. Hallatlanul izgalmas és archaikus. Jártam ott, és egyáltalán semmit nem lehet érteni. Latin betűkkel van minden, de se füle, se farka.

A végére a “bulvárkérdés”. Milyen érzés házasságban élni?

- Jó. Mindig vágytam erre. Én egy pulikutya típusú ember vagyok, aki odaszegődik valakihez és liheg mellette. Fiatalon meg is nősültem, annyira vágytam rá, hogy legyen családom, párom. Működött, csak nagy volt a feszültség bennem. Pár év után felbomlott. Aztán lett egy komoly partnerem, de hát jogilag nem lehetett házasságról beszélni. A mostanival sikerült meg is házasodni.

Hoz ez egy felszabadulást?

- Persze. És jó érzés. És mondhatom valakire, hogy ő férjem.

Transindex