A már megjelent cikkükön felbuzdulva szeretném én is kifejteni a gondolataimat a mai magyar oktatás helyzetéről.

Egy debreceni, 11.-es lány vagyok, a város egyik legerősebb gimnáziumában, hatosztályos képzésben tanulok. Azaz tanulnék, ha még bírnék...

Mindenekelőtt, saját példámon keresztül szeretném bemutatni a fennálló katasztrofális helyzetet. Azért, hogy ne komolytalanul, a levegőbe panaszkodjak, beszéljenek csak az adatok helyettem.

Egy héten 37 órám van. Részben én csináltam így, a fakultációkkal. Már megbántam, hogy szerettem volna olyan versenyképest tudást szerezni abból, ami érdekel (esetemben: irodalom, történelem), hogy azzal bárhol megállhassam a helyem. Sajnos egész biztos vagyok benne, hogy én ehhez (ilyen rendszerrel a hátam mögött) nem vagyok elég. A következő gondolatokat nem a lustaság íratja velem, hanem a mérhetetlen kimerültség. Szóval harminchét óra. Ez a fő probléma. Emellett, tanórák után minden nap úszóedzés: 5 órát vesz el.

Ezen felül délutáni testnevelés is, mivel versenyző már nem vagyok, így igazolvány híján nem fogadhatják el "sportnak", akármilyen jó fizikumom is van: +3 óra, késődélután. Külön angoltanár, és franciatanár, mert a tanterv nem nyelvvizsgára készít, és sajnos tanít meg valós helyzetben kommunikálni: +4 óra.

Versenyfelkészülés, tehetséggondozás az iskolai falain belül: 2 óra. Emellett DÖK tevékenység/ egyéb iskolai elfoglaltság: alsó hangon 1 óra. Azért, hogy minden napra felkészülten tudjak menni, napi legalább 30 percet kell (/tanóra) a délutánomból háziírással, tanulással töltenem, ez heti szinten 15 óra fölött van.

Ezeket összeadva hétfőtől-péntekig már 67 óra elment, a 8 óra alvásokkal együtt 107. Azaz egy napunk 24 órájából átlagosan 21 teljesen elfoglalt, a maradék háromban pedig utazzunk oda és vissza (még egy óra ugrott), legyen szociális életünk, fejlesszük a kreativitásunkat, foglalkozzunk a családunkkal, végezzünk házimunkát, járjunk el zeneórára, reggelizzünk-ebédeljünk-vacsorázzunk, sétáljunk egyet a háziállatunkkal, és kapcsolódjunk ki egy jó könyvvel, filmmel, élvezzük a mindennapjainkat, fejlesszük magunkat abban, amit szeretünk csinálni. Csak, hogy mentálisan egészégesek maradjunk. A szórakozást és a pihenést már bele se mertem venni a kis listámba, mert végülis minek az egy tinédzsernek?!

Ezek alapján úgy gondolom, mindenki számára világos lehet, hogy minek is vagyunk kitéve, és nem sok nyűgös, semmirekellő, tunya kamasz panaszkodik a tanulás ellen, hogy többet dögölhessünk a telefonunkat nyomkodva. (Nem mintha néha nem csak erre vágynék). A még ki nem forrott személyiségünkkel, fejlődő szervezetünkkel sokkal többet gürcölünk, mint a környezetünkben élő felnőttek.

Mi folyton folyvást haragszunk a tanárainkra a teljesíthetetlen követeléseikért, ők haragszanak ránk, ha felületes a tudásunk. Panaszkodnak miattunk, a rendszer miatt, tüntetnek a krétáért, fizetésért és a kevesebb munkáért. Remek a hangulat, tényleg. De megértem. Ám nekünk, fiataloknak sokkal kevesebb lehetőségünk van.

Többnyire tűrünk. Hagyjuk, hogy lenyomják a torkunkon a természettudományokat, a végtelen mennyiségű definíciót és a temérdek évszámot.

És tűrünk, mert mi vagyunk a fiatalok, az okosakkal szemben beleszólásunk nincs. Kár.

A fenti sorok is csak azt erősíti bennünk, amit idáig is sejtettünk. Az oktatási rendszer úgy rossz, ahogy van, a gyerekek túlterheltek és szinte idejük sincs arra, hogy gyerekek legyenek. A kormány is és a pedagógusok is csak a saját érdekeikkel törődnek. A kormánytól ezt megszoktuk, de a pedagógusoktól ennél azért többet várunk! Megértjük, hogy ők az államtól kapják a pénzüket, de ugyanakkor a gyerekekért dolgoznak!

A nagy kockásinges-tüntetéses-szakszervezetis-kerekasztalos helyezkedésben úgy tűnik, csak egy nagyon fontos apróságról kezd el megfeledkezni minden érintett felnőtt, a GYEREKEKRŐL!

Tudja meg ország-világ, hogy telnek az iskolában a mindennapjaitok! A szerkeszto@civilhetes hu emilre várjuk leveleiteket!