A fenti mondat nem tőlem, hanem Sütő András, Csillag a máglyán című darabjából származik, amikor is Szervét megkérdezi, Kálvint miért küldi a máglyára, mint barátját és küzdőtársát, ezt a választ kapta.

A hetvenes évek Madách színházbeli előadásán ennél a szövegrésznél dübörgő nyílt színi taps tört fel.

A nézőközönség ma még élő tagjai vélhetően sosem gondoltak arra, hogy húsz évvel a rendszerváltás után az idéztet újra aktuális és élő lesz. Borzongva gondolok az akkori eseményekre és arra a reményre, amit az előadás elhozott és megadott, elborzadva a maiakra.

Honnan veszik a vezetőink ezt a népet semmibe vevő tolvaj bátorságot? Milyen alapon mernek pusztán személyi ellenszenv és pillanatnyi haszonszerzés miatt cégeket, tevékenységeket kisajátítani, eltulajdonítani?! Ki adott felhatalmazást arra, hogy 20- 30 éves oktatói, tanítói eredményeket annuláljanak, "macskajancsivá" degradálva igazgatókat, rektorokat és minden felelős beosztást relativizálva.

Sajnos a PBK a Professzorok Batthyányi (Beszari) Köre remegő szájjal, összezárt farpofával, még mindig támogatja ezt a sok esetben esztelen politikát.

Az egyházak könnyes és homályos szemmel tolják orcájukat a hatalom seggébe, néminemű készpénzért és nagy adag megalázásért.

Milyen lesz az ébredés ebből az önsorsrontó politikából? Szörnyű, kiábrándító és fájó!

Éppen ezért el kellene kezdeni ébredni, hogy a fájdalmat minél hamarabb magunk mögött hagyhassuk és elkezdhessük építeni az emberséges szabad világunkat!