Jó hazafi őrjöngve ordít, ócsárolja az ellenfelet, rasszista, vagy csak egyéb mocskot szór rá, ha lehet (ha többen vannak vagy erősebbek, két bazi fickó két nő ellen például) le is köpi, meg is ruházza. Ilyen a jó, öntudatos nemzeti honvédő!

A népszerűséghajhászáson, az érdemek kisajátításán (ha nyerünk, az én érdemem és dicsőségem) és a figyelem elterelésén kívül más értelmét nem látom a foci iránt állandóan felgerjesztett, amúgy is magas hőfokú érzelmeknek. És mindig tetézi a hatalom, amennyire még lehet.
Néha teljesítmény is járul hozzá, mint az Aranycsapat idején és – csekélyebb mértékben – a hatvanas évek végéig.

Akkoriban azért kötelező volt kijutni a világbajnokságon a legjobb tizenhat közt rendezett sorozatra. Legalább addig, de nem váratlanul a legjobb nyolc közé is beverekedtük magunkat többször. És két ezüst.
A magyar válogatottat a harmincas évektől jegyezték, Aa első húszból avilágranglistán nemigen szálltunk lejjebb.

Nagyjából azzal egyidejűleg, ahogy a magyar munka minősége, teljesítménye az őt megilleteő helyre zuhant vissza mindenben, ugyanez törvényszerűen a fociban is bekövetkezett.
És mindig volt egyre lejjebb. Egy-egy váratlan győzelem, egy-egy villanás, és más semmi. Illetve a pofozógép szerepe.
Megalázó vereségek, pédául már egy Andorrától, egy Izlandtól, ahol munka után elfocizgató amatőr kifutófiúk, kazánkovácsok és favágók verték ronggyá a százmilliókat kereső, agyondédelgetett fiainkat, akik közül érdekes módon sokan európai élcsapatokban, de legalábbis jegyzett klubokban nyilván egész jó teljesítmányt nyújtottak, ha egyszer tartották őket.
A válogatottban pedig csak a nemzeti szégyenérzetet növelték azokban, akik szerint a foci valami fontos dolog.

Igaz, értékmérőnek, egy szempontból: az. Mert itt nem lehet smoncázni, azaz lehet ugyan, hogy a játékvezető, a pálya, az időjárás, les volt, nem volt tizenegyes, pszichésen nem bírtuk a terhelést, az anyám kínja, de mégis az számít, amit az eredményjelző tábla mutat.

Ezt a nulla, sőt mínusz eredményt a fiaink, a fociőrült miniszterelnöknek a magyar adófizetők pénzéből oda öntött sokszáz milliárd ellenében se tudták túlszárnyalni.

(Mellesleg elmebaj ide vagy oda, ő se járt rosszul a stadionépítésekkel. De ez más kérdés.)

A legutóbbi EB-n amelyre kijutottunk, már szólt az ének: biztosan nyerünk! Helyette hazavágtak minket.

Na, majd most! Mert bejutottunk a negyvenöt európai országból huszonnégy számára rendezett körsorozatba.
Már önmagában fantasztikus teljesítmény! Most biztos nyerünk! Részben hazai pályán ráadásul, mert a nemzetvezető elvtárs ezt is elintézte!

Nem nyertünk! Kiestünk az első körben. Igaz, azok szerint, akik látták a három meccset, ezúttal jó játékkal, nem megalázó körülmények között.

Elhiszem! De min változtat ez?

Az első Baróti Lajos volt, aki a Sebes Gusztáv-féle Aranycsapat árnyékában új, erős nemzeti tizenegyet próbált összehozni. Egy időre sikerült.
Aztán ugyanez Mezey Györgynek, egy következő generációval már nem.
Az argentínok kivégezték az álmokat.

És azóta sem. Senkinek. A probléma ugyanis az általános teljesítményhiány. Itt azzal tetézve, hogy bármennyi pénz se elég!

És nem is csak ezen múlik! Tehetségen és akaráson. Ha tetszik, a saját örömünkre és elégedettségünkre! Meg tisztességből. Ha már ilyen búsásan javadalmaznak minket!

Egyidőben a foci EB-vel a vízilabda EB-n arany (férfiak) és ezüst (nők), öttusában bronz és (csapatban) ezüst, paralimpiai atlétikai aranyérem, a kajakosok-kenusok hat érmet, közte két aranyat hoztak haza a Világkupáról.

Alulfinanszírozott, az érintetteken és szerény szurkolótáborukon kívül senkit nem érdeklő nagy, világraszóló eredmények. Bezzeg a foci!
Ezekről az eredményekről a sajtó elég szűkszavúan számolt be. Kit érdekel?

Számomra, akit a foci, nem utolsó sorban a zanzás köret miatt, amivel kiforgatják, agyonnyomják, nem érdekel, egyetlen reménysugár csillant meg ezekben a napokban: a fiúk, beintve fasiszta főnöküknek, a szivárvány színeiben játszó csukát húztak a németek elleni meccsen.

Hogy lássa a világ: emberek Magyarországon is élnek!