h i r d e t é s

Volt, amikor Magyarország nem kicsinek, hanem nagyhatalomnak képzelte magát

Olvasási idő
7perc
Eddig olvastam

Volt, amikor Magyarország nem kicsinek, hanem nagyhatalomnak képzelte magát

2019. november 15. - 13:48

 

Elterjedt közvélekedés szerint Magyarország egy kicsi ország. - írja a g7.hu.

A Budai Várpalota panorámaképe pesti oldalról. A felvétel 1895-1899 között készült. Illusztráció: Fortepan

(A szerző történész, a cikk eredetileg az Alapblogon jelent meg.)

Egy ország mérete – akár kiterjedését, akár lakosságszámát nézzük – természetesen mindig relatív. Magyarország mindkét szempontból az erős középmezőnyben foglal helyet. Népesség szerint Európában Magyarország 48 országból a 18-as helyezést éri el. Ehhez képest széles körben tartja magát az a nézet, hogy Magyarország a kisebb országok közé tartozik.

Mindez nem volt mindig így. Az alábbi írás arra tesz kísérletet, hogy a magyar önértékelést ebből a szempontból történelmi keretbe helyezze.

A XIX. század közepéig Magyarország inkább nagynak számított. Kiterjedése alapján a török háborúkig Európa harmadik legnagyobb hatalma volt Franciaország és Spanyolország után. Az ország három részre szakadása ugyan súlyos krízist jelentett, de az erdélyi fejedelemség is nagyobb volt, mint Cseh- és Morvaország vagy Németalföld. Csak a német és olasz egység szorította Magyarországot némileg hátrébb, azonban a trianoni békeszerződésig Magyarországot mérete és ipari potenciálja alapján is a nagyobb hatalmak közé sorolták.

Johann Gottfried Herder német író a XVIII. század végén írt „Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról” című művének egy odavetett mondatában feltételes módban a magyar nyelv elenyészésének lehetőségét említette. Hozzá kell tennünk, ekkor a magyar királyságban a magyar etnikum aránya a 40 százalékot sem érte el. Herder „jóslata” – ami valójában egyáltalán nem jóslat volt, hanem csupán egy lehetőség említése – a XIX. század elejétől igen jelentős hatást gyakorolt a magyar szellemtörténetre. Önmagában érdekes, és a magyar lélek egyensúlyzavaraira utal, hogy miért kreáltak feltételezéséből jóslatot. Kazinczy Ferenctől kezdve hosszú azoknak a sora, akiket a nyelvi, etnikai vagy politikai nemzethalál víziója befolyásolni tudott – elég, ha csak a Szózat soraira gondolunk („A sírt hol egy nemzet süllyedt el…”).

A kiegyezés után a „nemzethalál” víziója visszaszorult. A kor értelmiségijei nem a magyarság fogyásának, hanem gyarapodásának lehettek tanúi. Néhány évtized alatt a kapitalista átalakulás teljesen megváltoztatta az ország képét, 1910-re a magyarság aránya 50 százalék fölé emelkedett. A kiegyezés után gyakorlatilag állandósuló közjogi viták mind arról tanúskodtak, hogy a magyar politikai döntéshozók éppenséggel nem kicsinek, hanem nagynak képzelték saját országukat és folyamatosan többet követeltek annál, mint amire az osztrák udvar hajlandó volt. Felvethető ezzel kapcsolatban, hogy a kiegyezés legnagyobb hibája nem abban ragadható meg, hogy túl keveset, hanem pont fordítva, túl sokat adott a magyar félnek, amely ezen felbátorodva lehetőségein messze túlmutató álmokat kezdett dédelgetni.

Ezekben az álmodozásokban a magyar politikai elit jelentős része osztozott. Mint ahogyan Romsics Ignác: A magyar birodalmi gondolat című kiváló tanulmányában bemutatta, Chorin Ferenctől, a Gyáriparosok Országos Szövetsége elnökétől Teleki Pálig igen sokan gondolták úgy, hogy a magyarság nemcsak arra képes, hogy nemzetiségeit néhány évtizeden belül tökéletesen asszimilálja, hanem ezen túlmenően kultúrpolitikai misszióra is hivatott a Balkán területén, amelyet egyfajta „közel külföldnek” képzeltek el. Rákosi Jenő drámaíró 30 milliós magyarságról vizionáló műveket írt, Jászi Oszkár pedig 1915-1916 között a Balkán magyar vezetéséről jelentetett meg tanulmányokat. A magyar nagyhatalmi ábrándok leginkább a 600 milliós magyar-török-sumér rokonságot hirdető turanizmus ideológiájában jelentek meg: ebben a magyarságra egyfajta hídszerep várt volna a nyugati civilizáció és a keleti értékek közvetítése terén.

Az elvesztett világháború elvileg kijózanodást hozhatott volna. Nem így történt.

A vesztes politikusok többsége nem azt szűrte le, hogy a kitűzött célok túlzóak voltak, hanem azt, hogy a magyarosítást nem folytatták elég erőszakosan.

Egy változás azonban mindenképpen tetten érhető: újra divattá vált a magányos és kicsiny nemzet mítosza, amely ezért „igazságtalanul” szenvedett vereséget az ellene fenekedő nagyhatalmaktól. Mindez emberileg érthető reakció, hiszen Magyarország számára a békeszerződés csakugyan rettenetes következményekkel járt és az önvizsgálatnál sokkal könnyebb volt másokat okolni a katasztrófáért.

Így a „kis nemzet” ideológiája újult erőre kapott, amit egyébként nyelvi szempontok alá is támasztottak: a szláv vagy germán nyelveket beszélők tömbjeihez képest a magyarság csakugyan kisebbségben volt. Más kérdés azonban, hogy a nyelvi rokonság egyáltalán nem volt átváltható politikai érdekközösséggé, mint ahogyan azt a kezdetektől fogva létező és egyre inkább elmérgesedő szerb-horvát konfliktus is mutatta.

A viktimológiai, azaz önmagát ab ovo áldozatnak nyilvánító szemléletnek beszédes kordokumentuma az a szöveg, amelyet a Magyar Országos Véderő Egylet adott elő 1938-ban Ópusztaszeren:

A mérhetetlen idők méhéből, irdatlan messzeségből száguldó paripákon jött és az árja népek kocsonyás tömegében szétütött itt és tanyát vert a magyar. Nem lapult a támaszt és menekülést nyújtó tengerek partjához, nem mászott fel égig érő bércek tetejére, nem bújt el erdőrengetegek sötét sűrűjébe: megállt itt a Kárpátok medencéjében, a Duna-Tisza völgyében és azóta itt áll kimozdíthatatlanul és félretolhatatlanul.

Itt áll Európa viharsarkán egy ezredéve már, hogy őrlő gát legyen – hogy más népeket megsemmisíteni, szolgasorba dönteni akaró ördögi tervezgetések, mint pántatárizmus, pánszlávizmus, pániszlámizmus, pángermánizmus mind valamennyi rajta törjék össze. Rajta, a világ legnemesebb, de legmagányosabb nemzetén.

Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy az előbbiekben ismertetett önértékelési zavarok egyáltalán nem korlátozódtak a magyarságra. Hegel 1802-ben a németség teljes pusztulásától rettegett, miközben a „Drang nach Osten” ideológiáját is hirdetni tudta. A lengyel közbeszédben rendszeres toposz volt már a második világháború előtt is önmaguk sorsának a megfeszített Krisztushoz történő hasonlítása, miközben ugyanakkor a Fekete-tengerig terjedő lengyel-litván államszövetség gondolata is népszerűnek számított. Valószínűleg minden európai országban léteztek a teljes pusztulást és az egekbe emelkedést prédikáló illúziók. Különbség alapvetően abban van az egyes országok között, hogy ezek hogyan és mennyiben tudták befolyásolni a politikai döntéshozókat.

Magyar szempontból sajnos az egyensúlyzavar a legfelső politikai döntéshozók látását is elhomályosította. Mindez tetten érhető abban a kettős beszédben, amelyet a revízió kapcsán folytattak: míg külföldre az etnikai önrendelkezést propagálták, belföldi felhasználásra hivatalosan is az ezeréves határok visszaállításáról beszéltek – holott teljesen nyilvánvaló volt, hogy ehhez szlovák és román támogatás sohasem lesz. A neve alapján is láthatóan nem ősmagyar származású Werth Henrik vezérezredes, a honvéd vezérkar főnöke 1941-ben már olyan előterjesztést írt Bárdossy László miniszterelnöknek, amelyben a teljes Kárpát-medencéből 12 millió idegen nemzetiségű személy erőszakos kitelepítését javasolta annak érdekében, hogy a területet „a magyar faj” töltse ki.

A második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés megismételte a trianoni békediktátumot. Sőt, helyenként szigorított is rajta. A szovjet hadsereg megszállásával tetézett vesztes háború élménye teljesen diszkreditálta a magyar nagyhatalmi ábrándokat. A szomszédos országok magyarellenes politikája pedig mindennapossá tette azt az életérzést, hogy a magyarok másodosztályú állampolgárok csupán – elég, ha csak a jogfosztó benesi dekrétumokra gondolunk.

A Magyarország kis ország toposz így egyáltalán nem nélkülözött valós előzményeket. Erről azonban a nyilvánosság előtt a kommunizmusban nem szólhatott mindenki. Az ezzel kapcsolatos írások a népi írókat (Németh László, Illyés Gyula és társaik) foglalkoztatták, azonban a cenzúra itt is korlátozóan hatott. Jó példa erre Illyés 1977-es hagy hatású cikke, amely „Válasz Herdernek és Adynak” címmel jelent meg a Magyar Nemzetben. Illyés ebben az írásában valójában a trianoni feldarabolás végzetes következményeivel nézett szembe és minden addiginál erőteljesebb hangon mutatta be a szomszéd államok magyarellenes politikáját. Az írás szenzációsnak számított, mivel „Trianon” és minden ezzel kapcsolatos ügy korábban teljes tabu alá esett. Illyés különleges diplomáciai érzéke, a Lenin-idézetek gyakori használata és Románia ekkoriban már érzékelhető eltávolodása a Szovjetuniótól tette csak lehetővé hogy az írás egyáltalán megjelenjen.

Az ügy folytatása jellemzi a Kádár-rendszer kultúrpolitikáját. Illyést rendkívül súlyos támadások érték különféle román szerzők tollából, ámde az ő válaszát már nem közölte a magyar sajtó. Cikkéből először külön tanulmánykötetet szerkesztettek, a 30 ezer példány terjesztését azonban a kultúrpolitika letiltotta. Értelmiségi körökben ez semmit sem változtatott azon, hogy nagy vonalakban mindenki tisztában volt a szomszéd országok magyarellenes elnyomó intézkedéseivel – csupán azzal az élménnyel súlyosbította a helyzetet, hogy nyilvánvalóvá tette az anyaország teljes tehetetlenségét és bénultságát. Nem csoda, ha ez az élmény felerősítette a „Magyarország kis ország” képzetet.

Hazánk 1989-es felszabadulása és 2004-es európai uniós csatlakozása elvileg teljes mértékben megnyitotta a nyugati integrációhoz vezető út lehetőségét. Egy területen azonban úgy tűnik, hogy szomszédaink uniós tagsága sem tudott komoly változást elérni. A magyarság egyik szomszédos országban sem minősül államalkotó nemzetnek, nyelvi és közösségi jogai korlátozottak, a mindennapi élet során emellett rendszeres megaláztatásokra kerül sor, mint legutóbb az úz-völgyi temető ügye, vagy a kétnyelvű helységnevek kiírásának megtagadása.

Mérete és gazdasági súlya alapján Magyarország nem kis ország. Jogérvényesítő képessége szempontjából azonban más a helyzet.

Az EU sok mindenre alkalmasnak bizonyult, de a kisebbségi kérdés kezelésében csődöt mondott és ez a tapasztalat nagy mértékben hozzájárul ahhoz a képzethez, amely szerint Magyarország valójában egy kicsi, elnyomott és szerencsétlen ország.

g7.hu


 

h i r d e t é s