Ma van a hatvanadik évforduló. Vénségemre még koszorúzni is megyek. Olvasom, látom, hogy a kormányzópártiak hogy igyekeznek kitörölni a baloldali, vagy liberális hősök, vagy tiszteletre méltó katonák, gondolkodók emlékét is az ünnepből. Új szereplőket új szerepekben emelnek be 56 emlékezeti rendszerébe és törlik a halálra vagy börtönre ítélt volt kommunistákat, liberális gondolkodókat vagy egyszerűen csak az akkori józanokat.

A gyűlölet gyűlöletet, az erőszak erőszakot szül, a kirekesztés kirekesztést.

Egy kicsit korábbról kezdem. Én még jól emlékszem falusi révén, az úgynevezett kulák birtokokon az istállóban lehajtható priccsen alvó, lakó, béresekre. Hétvégén, vagy kéthetente mehettek haza a családjukhoz, ha volt nekik. A bérük 5-6 mázsa búza, némi kukorica volt, hogy a feleség otthon tarthasson némi jószágot, és a gyerek enni tudjon valamit. Év végén kapott még egy pár csizmát, vagy egy öltözet ruhát, amibe elmehetett a templomba, az éjféli misére. A munkásosztály kiszolgáltatott helyzete József Attila, Ady Endre verseiből, Móricz Zsigmond novelláiból elég jól ismert. Az akkori kommunisták ezeknek az elnyomott tömegeknek a bázisán kerültek hatalomra.

A Rákosi kor utat engedett a legaljasabb emberi megnyilvánulásoknak, sőt hergelte is azokat. A nemzeti vagyon, a termés elosztása a hatalmon lévőknek csak törvénytelenségek, rekvirálások révén volt lehetséges, egyébként az éhező munkások elzavarták volna őket. A gazdasági bajok, a valódi problémák eltussolására már akkor is ellenségképeket kellett gyártani. Egész apparátus volt ezek kitalálására. Milyen j ellenségképekkel lehetett akkor elterelni a figyelmet? A sötétben bujkáló ellenforradalmár. Az imperialista, a kapitalista nyugat ármánykodása. A mutyizó kufárok, kofák. A kulákok, az arisztokrácia, a régi katonatisztek és sorolhatnám, minden hétre jutott pár bűnös ember, vagy kollektív bűnösséget mondtak ki csoportokra. 

A józan emberek hamar rájöttek arra, hogy ez nem mehet így tovább. 

Az ország egyik része gyűlöli a másikat, gyűlöli a nyugatot, a zsidókat, a keresztényeket. Már mindenki gyűlölt mindenkit. A börtönökben a jogtalanság az erőszak egy más minősége került, mint a „megszokott”. A verések, a kivégzések sem voltak elítélendők, a jogosságukat korábbi és kreált sérelmekkel alá lehetett támasztani.

Ötvenhatban ez ellen lázadt fel a nép. 

A gyűlölet, akasztásokhoz, a hullák meggyalázásához vezetett sokszor. A kollektív bűnösség ekkor is érvényesült. Akaratuktól függetlenül az ÁVÓ-hoz besorolt kiskatonákat nem egyszer a főbűnösökkel azonosították. A csőcselék, ahogy korábban a nyilas időkben, most is kivette a maga „jussát” a történelmi eseményben. A gondolkodó politikusok pontosan tudták, hogy a proletárdiktatúra csak úgy törölhető el, ha az oroszok kimennek az országból. Ez volt a szabadság kivívására tett kísérlet valós alapja.

Hatvan évvel az események után már lehetne tisztán látni. Bizony a forradalmak, ahogy mondani szokták: olyanok, mint a pöcegödör. A tetején már látszólag tiszta a víz, de amikor felkeverik, feljön a szar is a tetejére. 

Tisztelet azoknak, akik el akarták törölni a proletárdiktatúra igazságtalan, kegyetlen valóságát. Akiknek volt bátorsága abban a besúgóktól hemzsegő világban kiállni a magyar jogért, igazságért, szabadságért. Nem illeti tisztelet a lincselőket, az elhagyott házak kifosztóit, a tolvajokat. 

Egyszer meg kéne már békélni és együtt emlékezni egy eseményre, ami megváltoztatta a világot kis hazánkban.