Ott ül a nappali közepén egy nagy és félelmetes dinoszaurusz, de senkinek sem szabad róla tudomást vennie. Ezzel a képpel írható le legpontosabban, miként érzékelik a kisgyermekek azt a légkört, amelyet a szülő alkoholizmusa teremt a családban.

A probléma súlyosságát jelzi, hogy a héten kifejezetten erre fókuszálva tartott szakmai konferenciát az elfeledett gyermekekért a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálata. Jelenleg ugyanis nincs sem speciális képzés a gyermekeket segítő szakemberek részére, sem elfogadott stratégia vagy koncepció az alkoholprobléma átfogó kezelésére. Ezen mielőbb változtatni kéne, mivel az alkoholbeteg családok gyermekeinek egyharmada később maga is szenvedélybeteggé válik. Huszonnégy százalékkal több időt töltenek kórházban, harminc százalékkal hosszabb ideig. Egyharmaduk szorong, depressziós vagy egyéb pszichés zavart mutat.

BÁR ARRÓL MÁR SOKAT HALLANI, HOGY MAGYARORSZÁG AZ EGYMILLIÓ ALKOHOLBETEG ORSZÁGA, CSAK KEVESEKBEN TUDATOSUL, HOGY EZ AZT IS JELENTI, LEGKEVESEBB NÉGYSZÁZEZER OLYAN GYEREK ÉL HAZÁNKBAN, AKINEK EGYIK VAGY MINDKÉT SZÜLŐJE ALKOHOLBETEG.

Akkor tehát mit is kellene tenni azzal a dinoszaurusszal? – tette fel a kérdést Frankó András családterapeuta, a szervezet pszichoszociális szolgálatának vezetője. Nyilván el kellene tüntetni a nappali közepéből. Ne legyen ott. Csakhogy pontosan ezt teszi az egész társadalom, úgy csinál, mintha nem lenne ott. Ez azonban az érintett gyermekeknek egyáltalán nem segít.

Waltraut Barnowski-Geiser Apa, anya, pia című könyve (fordította Sólyom László volt köztársasági elnök) épp abban ad segítséget, hogy ha ott a dinó, hogyan lehet vele együtt élni. Természetesen a szülőknek segíteni kell abban, hogy leszámoljanak az alkoholizmusukkal (a dinoszaurusszal), de a gyerekeknek addig is gyors segítség kell. Ennek előmozdítására készítették el a 8–12, illetve 13–20 évesek számára az Apa iszik, kimondható című segítő honlapot.

Egy gyereknek nem áll rendelkezésére az a pszichés apparátus, amellyel fel tudja dolgozni a családi élményeket, és ebben a szülő sem tudja segíteni, mert többnyire sem fizikai, sem érzelmi gondoskodásra nem képes 

– mondja a klinikai szakpszichológus Hoffmann Katalin. A rosszul működő családok gyermekei parentifikálódnak, azaz a körülmények szülősítik őket. A felnőttként funkcionáló gyerekeknek (akik kénytelenek saját testvéreiket, esetenként saját szüleiket is ellátni) le kell mondaniuk saját igényeikről. A rájuk eső felelősség esélyt sem ad nekik arra, hogy gyerekként élhessenek, ezért úgy alkalmazkodnak, hogy különböző szerepeket vesznek fel. Ilyen közegben azonban biztosan nem lesz harmonikus a gyermek személyiségfejlődése, sérül a bizalom, a kapcsolatkészség, az érzelemszabályozás, a stresszkezelés, illetve a mentalizáció, az a magyarázóelv, amelyet mindenki önmagában kialakít arról, hogy ki mit és miért tesz. (Ezt egyébként aktívan gátolja is magában a gyermek, mert ha érteni akarná, hogy a gondozója miért bántja, nem tudná magában megvédeni a kötődési kapcsolatát. Ezért érzi inkább saját magát hibásnak.)

A bántalmazás – amely lehet verbális, fizikai és szexuális – nagyon sok esetben már akkor elkezdődik, amikor a gyermek még beszélni sem tud, rendkívül súlyos kötődési traumatizációt okozva.

Mi lesz velük, ha felnőnek?

Mivel a család ezeket a problémáit többnyire titokként kezeli, a gyerek nem kap segítséget a múlt feldolgozásához. Minél tovább marad kibeszéletlenül, annál súlyosabb lesz a kimenetel. Nem véletlen, hogy gyakran meg is kapják a diagnózisukat: poszttraumásstressz-zavar, depresszió, szorongás, szomatizáció (testi tünetek), széteséses állapotok. 

A BORDERLINE SZEMÉLYISÉGZAVAROK NYOLCVAN SZÁZALÉKA ILYEN TRAUMÁBÓL ERED. GYAKORI AZ ÖNBÁNTALMAZÁS, AZ ÖNGYILKOSSÁGI KÉSZTETÉS, A DÜHKEZELÉSI PROBLÉMA, A TEHETETLENSÉG, A SZÉGYEN, AZ ÖNVÁD, A BŰNTUDAT, A VISSZAHÚZÓDÁS, A KAPCSOLATI NEHÉZSÉGEK.

Ezek az évtizedekkel korábban traumatizált felnőttek nem képesek a valóságról, illetve saját magukról reális képet alkotni, miközben újra és újra visszatérnek a kényszeres tépelődések: mennyiben voltam mindennek én az oka, mit kellett volna másképp csinálni…

A szenvedélybetegségeknél sokan vizsgálták, van-e olyan személyiségtípus, amely hajlamosít a szenvedélybetegségekre, de a kutatások nem találtak ilyet. Azt azonban kimutatták, hogy a függőséggel küzdő kliensek döntő többségénél sérült, megzavart személyiségfejlődés áll a háttérben. Hoffmann Katalin szerint elmondható, hogy ezek a szerhasználó családok már ki is termelték a következő generáció szenvedélybetegeit, de legalábbis a szenvedélybetegségre erősen hajlamos tömegeket. Más kutatások azt állapították meg, hogy a szexuális erőszak áldozatainak kilencven százaléka gyermekként többféle, családon belüli bántalmazásnak is elszenvedője volt.

A gyermekkorban bántalmazottak felnőttként gyakran választanak bántalmazó vagy szenvedélybeteg párt. Emellett a társfüggés is sokkal gyakoribb körükben. A múlt eseményeihez történő másik alkalmazkodási stratégia a párkapcsolat kialakításától való teljes tartózkodás.

Nem könnyű jó szülővé válnia a bántalmazott gyermeknek

Kutatások kimutatták, hogy az abúzusok különböző formáit elszenvedő gyerekek egyharmada felnőve maga is bántalmazó szülővé válik. Ám a „szerencsés” kétharmad esetében is gyakran az látszik, hogy kifejezetten roncsolódott szülői önkép alakul ki bennük, nem hiszik el magukról, hogy az apai vagy anyai szerepüknek meg tudnának felelni. Egész szülői életútjukat végigkísérheti az attól való rettegés, hogy bántalmazóvá válhatnak. Ezt az érzést gyakran túlkompenzáció kíséri, a gyerek túlszeretése.

Az is megfigyelhető, hogy az alkoholbeteggel élő és/vagy bántalmazó családban nevelkedő gyerekek egy része már fiatal felnőttként eldönti, hogy antialkoholista lesz, nem bántja a gyermekét, de ez önmagában kevés. Ha feldolgozatlanok maradnak a traumák, az anya elkezd úgy viselkedni a gyermekével, hogy az megalapozza a kicsiben a bizonytalan kötődési típust, valamint továbbörökíti a diszfunkcionális családi működés modelljét. A statisztikák azt mutatják, hogy a gyerekkori rossz bánásmód negyven–hatan százalékban okoz később mentális zavarokat.

Innen szép nyerni – vont szomorú egyenleget a klinikai szakpszichológus.

Szétdarabolt családsegítés

Amikor egy család együtt él az addikcióval, előbb vagy utóbb a formális ellátórendszer látókörébe kerül. Apa, anya, nagyfiú, kislány

– vázol fel egy átlagos családi felállást Berényi András addiktológiai szakpszichológus, a Debreceni Egyetem oktatója, majd példaként be is mutatja, sok esetben miként zajlik az ellátásuk:

• a tízéves kislányt gyermekpszichiátriai gondozóba viszik, mert fáj a feje;
• a 13 éves fiúnak iskolai problémái vannak, őt a családsegítő vagy a gyermekjóléti szolgálat veszi pártfogásába;
• az anya, nem bírva a családi nyomást, felnőtt pszichiátriai gondozóban köt ki;
• az apa pedig – elfogadva a segítséget – egy pszichológus magánpraxisát látogatja.

„Gazdag ország vagyunk” – kommentálja Berényi, hangsúlyozva, hogy ebben a modellben négy szakember erőforrásait köti le egy család. Pedig a megoldás kézenfekvőnek tűnik: a családkonzultációs családterápia. Miközben konszenzus van arról, hogy az alkoholista családok működési zavara rendszerszintű probléma, az ellátórendszer mégsem kezeli együtt, egységesen az érintett családokat. Bár a gyermekek az elsődleges tünethordozók, de hatékonyan segíteni rajtuk – a kritikus helyzetektől eltekintve – csak a szüleikkel közös terápia keretében lehet.

A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL LEGFRISSEBB (2019-ES) SZÁMAI SZERINT A MAGYAROKNAK CSUPÁN A 29,1 SZÁZALÉKA NEM ISZIK ALKOHOLT, A TELJES NÉPESSÉGEN BELÜLI ARÁNYUK AZ ELMÚLT TÍZ ÉVBEN 7,9 SZÁZALÉKPONTTAL CSÖKKENT. (Index)