A nyugati világ új ideológiája minden bizonnyal a biztonságról fog szólni. Akárcsak elődje, a szabadság, ez a fogalom is elemi igényt mozgat meg, miközben jelentése kellően rugalmasan alakítható úgy, hogy egy társadalom nagy többsége számára vonzó legyen. Belefér a járvánnyal, a válsággal, a klímaváltozással, a bántalmazással, a magánszférával, a nagyvállalati túlhatalommal vagy éppen a Kínával vagy Oroszországgal szembeni biztonság is. 

Hogy végül mit értünk a biztonság ígéretén, azt elsősorban nem elméleti, hanem praktikus politikai megfontolások fogják meghatározni. Az új ideológia csak akkor lehet tartósan sikeres, ha érdekegyesítő lesz, azaz képes áthidalni a nyugati társadalmakat jelenleg kettéosztó nagy szakadékokat. Valahogy úgy, ahogy a hetvenes években az antikommunizmus ügye szövetségbe kovácsolta a libertáriánusokat, akik a piac ellenségét, és a keresztény konzervatívokat, akik az istentelenséget látták a Szovjetunióban. Ez az érdekegyesítő gondolat aztán Ronald Reagan vezetésével megszerezte és újrafogalmazta a szabadság jelszavát. Az így megszületett ideológia pedig harminc évre meghatározta a nyugati világ közgondolkodását. 

Ma még nem tudhatjuk, hogy kik és hogyan formálják majd az új, biztonságközpontú ideológiát. Az azonban nagyon valószínűnek tűnik, hogy a nyújtani kívánt biztonságérzet szintjét végső soron az államba vetett bizalom mértéke és az állam képességei fogják meghatározni. A politikai szereplők célja e két tényező maximalizálása lesz, a vonatkozó ideológia pedig abban próbál majd irányt mutatni, hogy ez a cél hogyan érhető el. 

A bizalom elsősorban nem a biztonságérzetben játszott szerepe miatt fontos, hanem finanszírozási szempontból. Az elmúlt évtized egyik legfontosabb közgazdasági fejleménye, hogy teret nyert az a gondolat, miszerint az az állam, amelyben saját polgárai is a külföld is nagy mértékben megbíznak, a korábban helyesnek gondolt szintnél lényegesen több pénzt nyomtathat. Az ilyen államoknak egyszerűen nagyobb lesz a gazdasági mozgásterük, mint a bizalomhiányosoknak.  

Egy okos államnak pedig képesnek kell lennie meghaladni a régi piac-állam vitát. Tudnia kell, hogy mely területeken érdemes teret adni a piaci koordinációnak és hol szükséges visszaszorítani azt. Az az állam, amely túlnyújtózkodik a takaróján, nagyon gyorsan elveszíti polgárai bizalmát, ezért ebben a megközelítésben nem sikeres. A melldöngető autokraták „erős” államai, Oroszország, Törökország, valójában szöges ellentétei ennek az ideálnak. Hasonlóképpen nem lesz követendő példa a jelenlegi angolszász modell sem, amely minimalizálja az állam képességeit, kapacitását, és így nem képes megtalálni a két (esetenként még több) koordinációs mechanizmus közti egyensúlyt. 

Ez a berendezkedés (magas állampolgári bizalom, okos állam) nem új találmány. Korea, Szingapúr, vagy éppen Németország és Dánia egytől egyig ezt valósították meg az elmúlt évtizedekben. A nagy változás abban rejlik, hogy ezek az országok, bár különböző aspektusokból és más-más országok számára, de követendő példává válhatnak. 

Ezzel pedig minden bizonnyal el is felejtjük majd az univerzális megoldások hiú ábrándját. A megcélzott okos állam ugyanis elsősorban a saját korlátait méri fel helyesen. Van olyan szabályozási megoldás, amelyre a német bürokrácia képes, de a koreai nem, hogy a magyart ne is említsük. Ennek megfelelően mindegyiknél más lesz a célravezető egyensúly egy adott helyzetben. 

Országstratégiák az új viszonyok közt

A biztonság kiemelt szerepe szűkíteni fogja az új világrend által tolerált alapvető országstratégiák számát. Az amerikaiak által dominált világon belül sokkal fontosabb lesz a lojalitás, mint az elmúlt tíz évben. Bizonyos alapelvek betartását egyszerűen előírja majd a seriff. 

Hogy pontosan melyek ezek az alapelvek, az azon fog múlni, hogy végső soron a biztonság mely aspektusai válnak majd az új világrendet legitimáló ideológia alapvetéseivé. A nemzetbiztonság minden bizonnyal része lesz, talán a jogbiztonság is, de ne vegyünk mérget arra, hogy a környezetbiztonság is a körön belül kerül majd. 

Miközben a világrend merevebbé válik, ami a kulcselemek betartatását illeti, minden bizonnyal lazább lesz a belpolitika egyedi vonásainak viszonylatában. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk: amíg egy ország betartja a fő szabályokat, addig azt csinál a saját határain belül, amit akar. 

Ehhez a változáshoz Magyarországnak is alkalmazkodnia kell majd. Magától értetődő rezsimek helyett hazánk alapvető politikai és gazdasági berendezkedését immáron száz éve elsősorban a külvilág nyújtotta mozgástér határozza meg. Igaz volt ez az elmúlt évtizedre is, amikor a NER a nagy potyautas-lehetőséget kihasználva egyszerre húzott előnyt a fennálló világrendből és annak kicselezéséből, és teremtette meg ezzel fenntartásának anyagi és politikai alapjait. A potyázás korszakának azonban nagy valószínűséggel vége. Az átalakuló világrend és az azt legitimáló új ideológia kézzelfogható módon változtatja meg Magyarország politikai és pénzügyi mozgásterét is.

Orbán Krisztián / Qubit