És mindezt pont akkor, amikor Orbán terebélyes tompora egy hatalmas lépéssel került közelebb ahhoz, hogy jóvátehetetlenül lenyomatot hagyjon az áhított trónuson. Más kérdés, hogy egyre többen szeretnénk, ha ama bizonyos trónus tüzesen izzana, amikor ráül. Mindez azonban mellékes, hiszen az intézkedés célja épp úgy előre látható volt, mint az, hogy a kormány mindent elkövet annak érdekében, hogy megakadályozzon bármi tiltakozást.
Az, hogy Orbán egyre jobban csúszik, tolódik (de leginkább törleszkedik, nyomul) a szélsőjobb irányába, önmagában is elborzasztó távlatot (pontosítok: távlattalanságot) jelent nekünk. Sok egyéb mellett a Horthy-korszak restaurációját is magával hordozza. De van egy majdnem ugyanennyire negatív hozadéka: feléleszti az egyébként sem túl mélyen szunnyadó kádári nosztalgiát.
„Nem az a fontos és figyelemreméltó, hogy hasonló helyzetekben hogyan viselkedik egy ennyire a hatalom által dominált média, hanem, hogy maga a hatalom nem veszi észre: egy ilyen fellépés az utolsó szög abba a koporsóba, mely testre szabottan épp számára készült.”
A Vatikánban zajló reformmunka, a fiatalokról szóló püspöki szinódus és a pápai állam nemzetközi diplomáciai munkája is háttérbe szorult 2018-ban a papi pedofíliának a múltból folyamatosan és egyre nagyobb erővel előtörő problémájával szemben, amely többek között a chilei püspöki kar testületi lemondásához vezetett.
