h i r d e t é s

Harcz László: Az erkölcs általános elmélete - 4. rész

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam
a- a+

Harcz László: Az erkölcs általános elmélete - 4. rész

2019. március 10. - 10:17

"Az önámítás és a képmutatás teljesen automatikusan, önkéntelenül zajlik bennünk, ha hiányzik belőlünk az akarat, a törekvés az erkölcsösség betartására."

Forrás: hu.housepsych.com

1.1.3. Az erkölcs

Ebből következően:

Az erkölcs a hamis örömszerzésünk ösztönös kényszere, a rosszra vivő ösztönös késztetések, az erkölcstelen „könnyebb út" választása elleni küzdelem, az a törekvésünk, amellyel az öncélú élvezethajszolás, a vágyaink önállóvá válása, elhatalmasodása ellen fellépünk. 

Az erkölcs a létfontosságú küzdelmünk saját elfajult vágyaink ellen, és azt a rombolást ellensúlyozza, amelyet az ember hedonista, opportunista, hazug, öntömjénező-képmutató természete okoz az evolúció hatékonyságában, ezáltal az élet fennmaradása esélyeiben."

A vágyainkat kielégíthetjük tisztességes, erkölcsös úton is, az életfenntartó ösztöneink késztetései kielégítésével, elvégzésével, az ezekkel járó nehézségek felvállalásával; és engedhetünk a "könnyebb út csábításának" is, amelynél csaló módon csak elhitetjük saját magunkkal és a külvilággal, hogy teljesítettük az evolúciós kötelezettségeinket, és (állítólag) a helyes úton járunk, de valójában semmit nem teszünk az evolúcióért, az élet fennmaradásáért, mert nem engedelmeskedtünk az életfenntartó ösztöneink késztetéseinek, mert nem vállaltuk fel az ezekkel együtt járó nehézségeket, nem a "helyes utat" követtük.

1.1.3.1. Mi is az az önámítás-képmutatás?

Vajon honnan származik a szinte leküzdhetetlen késztetésünk a hamis önbecsülésre, pontosabban a hamis önbecsülés ösztönös kényszerére, és a hamis közösségi érzésre (hamis falka-ösztönre), pontosabban a hamis közösségi érzés ösztönös kényszerére?

Az élet az ösztönök késztetéseinek a segítségével marad fenn, ezek a késztetések két alapvető csoportba oszthatók:

- az ún. közösséghez tartozás ösztönös kényszerére (a falka-kényszerre)

- és az ún. önbecsülési kényszer ösztönös kényszerére (a rangsor-kényszer megvalósítójára).

Ha ezeket a kényszereket lusták vagyunk a rendes, tisztességes, tehát erkölcsös úton kielégíteni, akkor az ún. erkölcsi könnyebb utat választjuk. Ez úgy zajlik, minden esetben, hogy csalunk, hazudunk; befelé magunkat az önámítással, öncsalással csapjuk be, kifelé, a közösséget pedig a képmutatással.

- A hamis közösségi érzés úgy képződik, hogy a közösség iránti hűségünket nem valós áldozatokkal, hanem csalással, hamis hűség felmutatásával próbáljuk meg bizonyítani. Tehát pl. kirekesztünk egyes embereket, közösségeket a saját, nagyobb közösségünkből, vagy veszélyesnek kiáltjuk ki őket, és haragot, gyűlöletet ébresztünk a közösségünk többi tagjában a szerencsétlen kirekesztettek ellen. De mivel ezeket a kirekesztetteket általában bűnbaknak is megtesszük, egyúttal a hamis önbecsülés is megvalósul, mert a hamis önbecsülés késztetése kielégítése egyik módja a bűnbakképzés, melynél másokat bűnbaknak kiáltunk ki, amely ezeknek az embereknek a közösségi rangját súlyosan csökkenti, és ezáltal mi magunk relatíve értékesebbnek, rangosabbnak számítunk.

Az önámítás és a képmutatás teljesen automatikusan, önkéntelenül zajlik bennünk, ha hiányzik belőlünk az akarat, a törekvés az erkölcsösség betartására. Az önámítás-képmutatás jelenségét általában általános, faji, minden emberre jellemző vonásként nem ismerik el, pedig Konrad Lorenz minősítése itt is igaz, hogy „azok a vonások, amelyek minden kultúrában megjelennek, öröklött, faji vonások, és minden emberre vonatkoznak, minden embert jellemeznek!”

És hogy az evolúció rendszerében még jobban elhelyezzem az önámítás-képmutatást: a mindenáron átélni vágyott érzéseket, a vágyainkat kielégítő evolúciós jutalom-érzéseket (élvezetek, örömök, stb.) ezekkel a csalásokkal átmenetileg meg tudjuk szerezni, de ennek mindig ára van, mert a lelkiismeretünk lelkifurdalással, és legtöbbször lelki eredetű betegségekkel büntet meg minket a jogtalanul megszerzett élvezetekért.

Tehát az emberi evolúció, az emberi túlélés alapjelenségei, legbelsőbb fogalmai közé tartozó fogalom-párosról van szó, de lényegében egy hamis, csaló magatartásról, amelynek a létezését éppen a hamis önbecsülése késztetése miatt szinte minden ember tagadja.

Pedig ennek a jelenségnek az elismerésén át vezet az út a valódi erkölcshöz!

Az 1600-as években élt Blaise Pascal, a híres fizikus, a sokoldalú zseni ezt „öntömjénezésnek” nevezte; 

Jean-Paul Sartre „öncsalásnak”, írt is róla a „Létezik-e öncsalás?” című írásában; 

Emily Pronin amerikai kutató csaknem 1000 fős, egyetemistákból álló mintán végzett felmérést, és szinte mindenki valamilyen mértékben önámítónak bizonyult a válaszai alapján.

Ezzel a fogalom-kettőssel és a hozzájuk kötődő hamis önbecsüléssel kapcsolatban Jézus szájába a következőt adták a Biblia írói: „Aki engem követni akar, annak meg kell tagadnia magát!” Vagyis meg kell tagadnia magában a minden emberben ott lakó hamisságot, csalási hajlamot, melyet a hamis önbecsülés és a hamis közösségi érzés késztetése okoz, és az önámítás-képmutatás elégít ki az általa elkövetett csalással, hazugsággal.

1.2. Az emberi természetről

Az emberi faj egységes és oszthatatlan. Az emberi faj minden egyedének azonosak az életfenntartó ösztönei, ez egyazon fajon belül mindig így van. Ezek az ösztönök határozzák meg az ún. emberi természetet. 

Tehát az emberi természet az ösztöneink együttes hatásának az eredője, végső kicsengése, és ez az emberi faj minden egyede felé ugyanazokat a(z ösztönös) késztetéseket jelenti.

Az emberi jellem viszont egyénenként különbözik, attól függően, hogy az egyes, kisebb-nagyobb súlyú rosszra vivő csábításainknak, az öncélú, élvhajhász, végső soron hamissághoz, csaláshoz vezető vágyainknak mennyire tudunk ellenállni. Ez teljesen egyéni, és még ráadásul helyzetenként is más-más követelményeket támaszt, tehát nincs két egyforma jellemű ember, legfeljebb hasonlók.

Akkor tehát milyen is az emberi természet?

Eleve rosszra vivő, rosszra csábító, de nem eleve rossz! A késztetés, a rosszra csábítás nem azt jelenti, hogy eleve rossz! Ez nem szégyen, nem bűn, mert ezekkel a késztetésekkel, a kísértéssel, a csábítással születünk,  ezek a vágyak a fennmaradásunk, az élet fennmaradása érdekében elengedhetetlenül szükségesek, mert ezek az evolúció végrehajtó eszközei. 

A vágyakkal nincs semmi baj, ezek az evolúció rendes, hatékony működésének az eszközei, a baj a vágyak kielégítésének a módjában rejtőzik. 
Rosszaság, erkölcstelenség akkor válik ebből, ha nem küzdünk ezek ellen a (rosszra IS csábító) kísértéseink ellen, és az "erkölcsi könnyebb út"-at választjuk!

Ettől még az ember eredendően jó, mert mindenkiben benne él az a vágy is, hogy jó, hogy erkölcsös legyen, aki hajlandó szembe szállni ezekkel a rosszra csábító késztetéseivel! 
Ezt a vágyat pedig másképpen a „tiszta lelkiismeret iránti vágy”-nak nevezném. Az ember nem is lehet más, mint eredendően jó, hiszen ha nem a tiszta lelkiismeret lenne a legvágyottabb állapot minden ember számára, akkor nem működne az evolúciós vágyak rendszere, amely mozgatja az embereket az evolúció, az élet fennmaradása irányába, a jutalmazó és a bűntető érzések megfelelő adagolásával.

Ha azonban nem küzdünk ezek ellen a (rosszra csábító) késztetések ellen, akkor már bűnt követünk el, erkölcstelenül, szégyenletesen járunk el. Tehát a bűn az, ha a vágyainkat nem az evolúciós feladataink elvégzésével, a létfenntartó ösztöneink által megszabott feltételek teljesítésével, hanem a könnyebb út választásával akarjuk kielégíteni, hogy az annyira vágyott jutalmazó érzéseket (élvezet, öröm, boldogság stb.) mindenáron, akár aljasság árán is, de megszerezzük. 

Tehát az ember élvezet, boldogság, öröm-vezérelt lény, ezt pl. Kant "boldogság-igény"-nek nevezte.

Nagyon fontos tehát hangsúlyozni, hogy az emberi természet nem eleve rossz, hanem csak eleve rosszra csábító!

Az egyén rosszul akkor cselekszik, ha enged ezeknek a rosszra vivő késztetéseknek, vagyis az öncélú, elvtelen, élvhajhász csábításoknak.

Aki pedig általában sikeresen ellenáll ezeknek a rosszra vivő kísértéseknek, arra azt lehet mondani: jellemes ember. 
Sajnos, az emberek túlnyomó többsége igen messze van ettől az erkölcsi színvonaltól.